Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2000)
IV. RÉSZ AZ ELVÉGZETT TERMÉSZETÁTALAKÍTÓ MUNKÁLATOK ÖKOLÓGIAI HATÁSAI
összetételű volt, az ott kialakult szoloncsákos-szolonyeces szikes növényzet még nem volt olyan feltűnően ellentétes jellegű, mint a mai megművelt földek kultúrnövényeihez viszonyítva. A magas árterek keményfás ligeterdői nagy területeken találhatók voltak a Mosoni-síkon, a Rábaközben, a Marcal-medencében, az Ormányságban, a Dunamenti- síkságon, a Hortobágyon, a Kőrösök Sárrétjeinek peremterületein, az Alsó-Tisza-vidék K-i lejtőin, a Hevesi-ártéren és a Jászságban. De kiterjedt állományai lehettek a Kisalföld É-i részén, pl. a Csallóközben is, valamint a Drávától D-re fekvő Szlavóniában és a Szerémség magas ártéri részleteiben is, továbbá a Dél-Bácskában és a Bánát Tisza és Duna menti ártéri sávjaiban. A szikes növényzetű lefolyástalan laposok leggyakoribb előfordulási helye pedig a Duna-Tisza közi homokos hordalékkúp felszínén volt, de alárendeltebben mind a Duna, mind a Tisza alföldi árterének az ármentes térszín felőli peremterületein is megtalálhatók voltak. Az ármentesítés nyomán aztán jelentős átalakuláson mentek át a korábbi magas árterek amfibikus térszínei is. A keményfás ligeterdők általánosan elterjedt állományait az eke teljesen kiszorította, csak hírmondói maradtak meg helyenként egy-egy kőrissel elegyes tölgyliget formájában. Ennek a szintnek egykori árvízjárta voltára az általánosan elterjedt réti talajok emlékeztetnek, ahol a talajvíz még ma is befolyásolja a talajképződést. De ezen a szinten már nemcsak szélesen elterjedt szántóföldi művelést találunk, hanem virágzó kerti kultúrákat és újabb kori szórvány és csoportos településeket is. Az előfeltétel a talajvíz bizonyos mélysége. Ahol a talajvíz a kritikus szint fölé emelkedik, vagy gyenge a lefolyás, ott ezen a szinten is kialakulhattak szikesek, mert a talajközeli légrétegnek a nyári évszakban jellegzetes nagyfokú telítettségi hiánya miatt nagy a kapilláris vízemelés és a felszíni sókicsapódás intenzitása. Ahol viszont a talajvízhatás már nem érvényesül, a talajok a mezőgazdasági művelés és az általános sztye- pesedés (kiszáradás) hatására fokozatosan a csernozjom talajok dinamikáját veszik át, és különösen az ármentes térszín felőli lejtőkön réti csernozjommá alakulnak át. Vagyis a magas árterek is az alföldeket jellemző kultúrsztyep részévé válnak. Az eredeti állapotra csak azok a területek emlékeztetnek, amelyek - mint a Hortobágy is - elszikesedve és legelőként hasznosítva őrzik valamelyest a régi tájképet. Míg tehát a magas ártereket korábban a réti talajú keményfás ligeterdők és a lefolyástalan kismedencék, lapos mélyedések szoloncsákos-szolonyeces szikes növényzetű és talajú tipológiai egysége jellemezte, ma helyükön vagy a kultúrsztyep réti talajú változata (Jászság, Hevesi-ártér, Marcal-medence, Sárköz, Pécsi-síkság, Ormányság, Hortobágy egyes részei, Kőrösvidék, Alsó-Tisza-vidék K-i része), vagy kisebb részletekben a hordalékkúpok, buckavonulatok közé zárt gyenge lefolyású szoloncsákos, réti szolonyeces típus (Hortobágy nagyobb része, Kőrösvidék alacsonyabb részletei, Maros- Kőrös köz, Hevesi-ártér), még magasabb szinten pedig a már közepes talajvízállású réti csernozjom talajú típus (Kőrös-Maros-köz peremi részletei, Nagykunság, Dunamenti- síkság partosabb Ny-i része, Sárköz Ny-i pereme, Mosoni-sík K-i része) helyezkedik el. 229
