Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2000)
IV. RÉSZ AZ ELVÉGZETT TERMÉSZETÁTALAKÍTÓ MUNKÁLATOK ÖKOLÓGIAI HATÁSAI
nál csak utalunk arra, hogy a jelenlegi országhatáron túl mennyire terjedtek ki a ma szomszédos országok területére is. A honfoglalás kori Kárpát-medence és benne a mai országterület legnagyobb kiterjedésű tájtípus csoportja - miként napjainkban is - az alföldek, medencék nagyobb részét kitöltő erdős-sztyep síkság volt. A mai kultúrsztyep állapottal szemben azonban akkor még jóval közelebb állt az eredeti növényzetű ligetes sztyepekhez, ha az erdőkkel borított árterületeket - amelyeket részleteiben is vizsgálunk - különállónak tekintjük. Az erdős-sztyep síkságok a vízfolyásokhoz viszonyított helyzetük szerint ármentes és ártéri övezetekre oszthatók. Az ártéri síkságok pedig a folyóvizek szintjei feletti magassági helyzetük szerint az állandó vagy időszakos vízborítástól meghatározottan különültek az alacsonyabb és magasabb árterek tájtípusára. Az alacsony árterek tipológiai egységeinek közös vonása volt az azonális növényzet és talajtakaró, ami közvetlen kapcsolatban állt éltető elemével, az évi árvizekkel. Az alacsony ártereknek az élő vízfolyásokat kísérő első tipológiai egysége az öntésföldes, puhafás ligeterdő, akkoriban a mainál lényegesen nagyobb területet foglalt el. így jelentős foltjait láthatjuk térképünkön a Duna szigetközi szakaszán, a Budapesttől D-re levő alacsony ártéri öblözetekben, főleg a Sárközben, továbbá a Dráva torkolatvidékén, a Dráva Barcs alatti völgy mellékén, a Rába és Zala mentén, a Kapos és a Koppány völgyében, a Tisza- vidéken a Szatmár-Beregi-síkon, és a Bodrogköz-Rétköz területén, továbbá a Közép- és Alsó-Tisza mellett végig a Duna torkolatig, ugyanúgy a Szamos, Bodrog, Hernád, Sajó, a Kőrösök és a Maros torkolati szakaszának környékén. A mai határokon kívül nagy területű volt a Duna csallóközi és a Vág kisalföldi alacsony ártéri síkja is. Mindezeken a felsorolt tájrészleteken vagy tipológiai egységekben a társadalmi hasznosítást csupán a halászat jelentette, ami azonban akkor csak az élővizekre terjedt ki. Az alacsony ártérnek az élővizektől távolabb eső, zártabb mélyedéseit, valamint az Alföld és Kisalföld peremi hordalékkúpok lefolyástalan laposait hatalmas lápok töltötték ki nádasokkal, zsombékos mocsarakkal, de helyenként puhafás ligeterdőkkel is tagolva. Ez a tipológiai csoport nagyobb területeket foglalt el a Kisalföldön a Hanságban, a Mosoni-síkságon, a Balaton mellett a Nagyberekben és a Tapolcai-medencében, a Sárvíz és a Séd Sárrétjeiben, az alföldi Duna-mellék Hátság peremi részein (őrjegek, turjánok), a Szatmári-síkságon (Ecsedi-láp), a Beregi-síkságon (Szernye-Szenna-Blatta mocsár), a Rétközben, a Bodrogközben, a Zagyva mellett (Hajta-mocsár), a Kőrösök Sárrétjeiben, a Dél-Bácskában és a Bánátban is (Alibunári-mocsár). Az előzőtől eltérően ezeknek a tájtípusoknak már volt valamelyes gazdasági funkciója, mert attól eltekintve, hogy a nádat nagymértékben hasznosították a korabeli építményekhez, az állat- állomány téli átteleléséhez is számottevő segítséget nyújtottak, mert keményebb teleken azokat a befagyott lápok-mocsarak területére hajtották, ahol azok növényzetével táplálták az időjárás enyhültéig. Mint említettük, a folyószabályozásokig eltelt századok alatt az árterületek kiterjedése inkább gyarapodott, mert az erdőirtások nyomán növekvő magasságú árvizek fokozatosan mind nagyobb területeket borítottak el. Ezek területéből azonban a folyókat kísérő gátak közötti hullámtéren csak 1500 km2 maradt vissza mára. De eredeti funkcióját, az árvizek tárolását már ez az „ártér” is csak megváltozott körülmények között tudja betölteni. Ugyanis a gátak között megemelkedett vízszinttel levonuló árvizek miatt 223
