Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2000)
I. RÉSZ A MAGYAR-MEDENCE TERMÉSZETI VISZONYAI A FOLYÓSZABÁLYOZÁSOK ÉS ÁRMENTESÍTÉSEK ELŐTT
A pliocén időszak végét ugyancsak nyugalmasabb földtani periódus jellemezte, amikor a még kitöltetlen üledékgyűjtő medencesüllyedékekben ismét agyagos jellegű rétegsor keletkezett. Ez azonban már csupán a Dunántúl kisebb DK-i részére és az Alföldre korlátozódott. Ezeket nevezzük felsőpliocén - korábban levantei - rétegeknek is. Ugyanakkor az országnak azokon a területein, ahol ezek már hiányoznak, kezdetét vette a szárazföldi folyóvízi rétegek felhalmozódása. Tehát ebben a vonatkozásban nevezetes időszak a pliocén befejező szakasza és ezért beszélhetünk egyidejűleg beltavi jellegű, ún. levantei, ill. szárazföldi felsőpliocén üledékekről is (7. ábra). Utóbbiak között túlnyomó a homokos összetételüek aránya, de már megjelenik a kavics is, különösen az Alpokhoz közeli peremtájakon. Sajátos, átmeneti jellegű képződmény az ebből a periódusból származó ún. keresztrétegzett homok, mint a beltavi lerakódások tetején meginduló folyóvízi erózió első akkumulációs terméke. 50-100 m-es vastagságban elterjedt rétegsora regionálisan borítja a Kisalföld és a Pesti-síkság peremtájait. A földtörténet utolsó szakaszát, a negyedidőszakot vagy pleisztocént tulajdonképpen az egész Földre kiterjedő nagy lehűlés sorozat jellemzi és különbözteti meg az előző geológiai periódustól, amelyet legjobban ismert és leghatékonyabb felszínformáló eszközéről jégkorszaknak is nevezünk. Az eljegesedési fázisok azonban az egész időszaknak csupán 1/4-ét tették ki. Azonban e periódusoknak a hatása meghatározóan rányomta a bélyegét a jégmentes fázisokra is. Ezek közül a hatások közül számunkra itt azok a fontosak, amelyek a folyóvízi működés befolyásolásával a korabeli eróziós-akkumulációs viszonyokat is megszabták. Ez a hatás a hideg-száraz pusztai klímaviszonyok között kifagyással termelt rendkívül nagy tömegű hordalék szállításában és lerakásában nyilvánult meg. A lerakódás helye a tovább süllyedő medencék peremvidéke, ahol a folyók pannóniai deltáiból és azok felszínén hatalmas hordalékkúp sorozat épült ki a negyedidőszak folyamán. A hordalékkúpok részben az alföldekre nyíló folyóvölgyekbe terjeszkedtek, de lefelé a medencebeli helyi erózióbázisok irányába is. Mivel a durva hordalék nagyobb része a peremterületek hordalékkúp övezetében rakódott le, ill. a legnagyobb esésű vízmedrek mellett hatoltak legmesszebbre, az ettől az övezettől távolibb területekre már csak homokos-iszapos, sőt helyenként agyagos lerakódások kerültek. A medencék süllyedése és ezért kitöltődése azonban továbbra sem volt egyenletes (8. ábra), és így a tovább élő süllyedők centrumok nem csak a folyók futását irányították maguk felé, hanem azok feltöltő—lerakó munkáját is. Emiatt a negyedidőszaki üledéktakaróban durva kavicsos rétegekkel kitöltött alagcsörendszerek jöttek létre, az egykori fő folyásirányok bizonyítékaként, és egyben a jelenkor felszín alatti vízbázisainak központjaként is. Mert a legfőbb jelentősége a tetemes vastagságú negyedidőszaki folyóvízi üledék-felhalmozódásnak abban van, hogy belőle táplálkozik a rétegvizeket termelő mintegy 50 000 kút több mint 71%-a (URB ANCSEK J. 1977). A folyóvízi üledékek túlnyomó részaránya mellett nagy szerepet játszott a medencék feltöltésében az eolikus szedimentáció, a szél üledékfelhalmozása is. E tevékenységnek két fő típusát a futóhomokkal és a lösszel borított felszínek képviselik. A futóhomok elterjedése egybeesik a pleisztocén nagy hordalékkúpjaival, hiszen azok szárazra került felszínein, azok anyagából halmozta fel a szél. Legnagyobb foltjait Somogybán, Hevesben, a Duna-Tisza közén és a Nyírségben találjuk. 27
