Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2000)

III. RÉSZ A VÍZRAJZI VISZONYOK SZÜKSÉGSZERŰ ÁTALAKÍTÁSÁNAK FELISMERÉSE ÉS LEBONYOLÍTÁSA A XIX. SZÁZADBAN (Somogyi S.)

va a mezőgazdaság fejlődésének irányát. Elsősorban természetesen az ármentes térszínek csernozjom talajú löszpusztái, csernozjomos és barnaföldes homokvidékei, barna erdőtalajú egykori lösztölgyeseinek helyei kerültek újra művelés alá. Tehát azok a szintek, amelyeken a termelés az ősidőkben elkezdődött és ahol az a török hódoltság előtt is általános volt. De továbbra is nagy fontosságú maradt az állattenyésztés is, amely nemcsak az ármentes felszín földműveléstől el nem foglalt részének egészét hasznosította, hanem időnként, főleg nyáron és télen behatolt az árterek amfibikus területére is. Sőt, ott még a korábbinál is jobban terjeszkedett, mert a kiirtott erdők helyét nem újították fel, a természetes erdőfejlődés pedig lassan haladt. A hegyvidékeken pedig az erdőpusztítás „virágkora” éppen a XVIII. sz. volt a különböző ipari jellegű fahasználatok térhódítása miatt. Többen (pl. GLASER L. 1939) 4 millió kh-ra számítják a század erdővagyonának csökkenését az alföldeket határoló hegy- és dombvidékeken. Mivel a későbbi gyümölcsfa és erdő telepítések s az akácfa diadalútja még nem kezdődtek meg, úgy hisszük, ez az időszak volt az Alföld fátlanságának és pusztai jellegének a csúcsa.

Az erdők fogyása természetesen egyet jelentett az árvizek lefolyásának további felgyorsulásával. Emiatt az árvízszintek folyamatosan emelkedtek. De most már az ártéri peremek újra gyarapodó településeit, meg a terjedő szántóföldeket is veszélyeztették. Ezért helyenként megindult a védekező, folyószabályozó tevékenység is. A növekedő gabonatermelés feldolgozása megkívánta a vízimalmok számának növelését, amelyek gátjai és csatornái további elmocsarasodásokat váltottak ki. Ez pedig állandó perlekedést okozott a megszüntetésükért, ill. fennmaradásukért küzdő érdekeltek között. A vízimalmok által okozott problémák elterjedtségére és méreteire jellemző, hogy míg a Szamoson 1771-ben 60, 1805-ben már 125 vízimalom működött. Ez a számbeli gyarapodás országosan jellemző volt s tartott még a XIX. sz.-ban is (DÓKA K. 1987).

Az árvizektől uralt árterek területi kiterjedésének gyarapodása elvileg lehetőséget nyújtott a korábbi századok nagyméretű halászatának újjáfejlődésére is. Azonban részben a lezajlott népcsere, részben az egyéb foglalkozási ágak versenye miatt az már nem érte el régebbi jelentőségét. A halászat-pákászat-ártéri gyűjtögetés azonban helyenként és esetenként azért még az ármentesítésekig uralkodó jellegű maradt.

2. A folyószabályozási és ármentesítési munkálatokat előkészítő vízrajzi felmérések, térképezések és tervek

A főleg gazdasági érdekek hatására kibontakozó árvédelmi munkálatok kezdeményezői általában a nagybirtokosok voltak, mert elsősorban az ő allodiális birtokaik termelési lehetőségeit sújtották a megismétlődő árvizek. Első nagy vízmérnökünk, MIKOVINY Sámuel az ESZTERHÁZYak szolgálatában kezdte el 1727-ben Tata környéki vízszabályozási tevékenységét. De gyorsan követték ezt a kezdeményezést a FESTETICHek Keszthely környékén, ahol BÁLLÁ Antal; a ZICHYck Fejér-megyében, ahol BÖHM Ferenc és KRIEGER Sámuel; JÓZSEF főherceg nádor kisjenői uradalmában, ahol BESZÉDES József volt a máig kiható természetátalakító vízi építkezések tervezője és kivitelezője. Mellettük természetesen se szeri, se száma a regionálisan elterjedőé váló folyószabályozó és árvédelmi munkálatoknak. A Felső-Tisza vidékén

150