Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2000)
II. RÉSZ A TERMÉSZETI VISZONYOK VÁLTOZÁSÁNAK ÉS TÁRSADALMI ÁTALAKÍTÁSÁNAK MENETE A TÖRTÉNELMI KORBAN A XIX. SZÁZADIG
(a Csallóköz és a Szigetköz), a Vág két oldala Szered alatt, a Fertőtől K-re a Rábáig terjedő Hanság-medence egésze, de még a Rábaköz is Kapuvártól és Csornától D-re. A Balaton és Alsó-Zala-völgy berkei is nagyrészt víz alatt állottak. A Kapos-Sió-Sárvíz bozótját (lápos-mocsaras völgyét) is csak a XVIII. sz.-ban rendezték. 20-30 km széles ártéri síkság keretezte a Duna bal oldalát is Pest alatt, egészen a Dráva torkolatáig, amelyen át mindenkor használható átkelő út a pesti réven kívül csak Bezdán és Kiskőszeg között vezetett. A Duna lápvilágához csatlakoztak a Dél-Bácska lápjai K-ről és a Dráva-mellék széles mocsarai Dél-Somogyban és Baranyában. Voltak mocsarak a Dráva D-i szlavóniai oldalán is. A Száva-völgyet Zágrábtól lefelé végig mocsáröv kísérte a dunai torkolatig. Az ország dunai felénél is terjedelmesebbek voltak a Tiszának és mellékvizeinek hatalmas lápokkal és mocsarakkal fedett árterei. A szatmári-beregi lápok (Ecsedi- láp, Szernye-, Szenna-, Blatta-mocsarak) után a Bodrogköz, Taktaköz, Borsodi-Hevesi- árterek és az Alsó-Zagyva, Jászság síkjai egy-egy nagyobb árvíz után inkább tóra, mint szárazföldre emlékeztettek. K-ről a Hortobágy, a Nagykunság, a két Sárrét és a Kőrösök süllyedéke, majd a Tisza-Kurca közének vizenyős területei követték egymást, hogy a Marostól D-re az Aranka, Bega és Temes egybefüggő láp- és mocsárvilágával záruljon le sorozatuk. Ezeken a lápoktól kísért folyókon átjárási lehetőség is csak ott nyílott, ahol a kétoldali ármentes térszínek megközelítették egymást. Ezért volt már Anonymustól feljegyzett jelentősége a rakamazi, dorogmai, abádi és bődi réveknek. Alárendeltebb területi kiterjedéssel lápok és mocsarak a hegyvidékeknek még sokáig rendezetlen folyóvölgyeiben és medencéiben is léteztek. Nem ilyen nagyméretű, de jelentős változást mutatnak fel maguk a folyómedrek is a mai állapottal szemben. Egyrészt a feltöltődő hordalékkúp-területeken a mellékágak szövevényeinek iránya módosult minden árvíz után. Az alföldi kanyargó folyók folyamatos kanyarulat-eltolódása néhány százéves ritmussal ér vissza kiinduló helyére. Másrészt állandónak vehető az É-ról D-re vezető mederszakaszoknak a folyamatos oldalirányú eltolódása, mivel a földforgás kitérítő hatására mindig a jobb partjukat mossák alá. Sajátos erővel mutatkozik meg ez a törvényszerűség a Duna Buda alatti, a Dráva- torkolatig terjedő szakaszán, ahol a magas partok nem engedik olyan nagy kanyarulatok képzésére a folyót, mint a Tisza menti süllyedők, de laza anyagukat mégis könnyen pusztítja a folyó eróziója. Hatására a közel 2000 év előtti római limes erődjeinek egy része ma a folyó medrében fekszik, mint Dunaújvárosnál is, mivel a meder többszáz m-t hátrált Ny felé a római kor óta. Alárendeltebb jelentőségű hasonló parteltolódás pl. a fenékpusztai római erőd alámosása a Balaton hullámaitól. A vízrajzi kép nagyarányú eltérése a maitól feltételezi a nagy különbségeket a vegetáció összetételében és az egyes növényi asszociációk területi kiterjedésében is. A Kárpát-medence zonálisan az erdők és az erdős-sztyepek területére különíthető a természetes növényzet szerint. Az erdős-sztyep löszpusztái nagyobb, a homokpusztái kisebb részben azonban mesterséges hatásra már nem nyerték vissza az éghajlattól indokolt korábbi ligetes jellegüket, mivel a pásztorkodással járó legeltetés és taposás az erdő természetes felújulását meggátolta. így ezeken a helyeken társadalmi hatásra ún. kultúrsztyepek jöttek létre. Az árterek azonális füzes-nyáras és tölgyes erdei azonban a tájképet korántsem tették olyan pusztai jellegűvé, mint amilyen azt a törökkori erdő130
