Sabathiel József: Mesterséges víziutak (Közlekedési Kiadó, Budapest, 1954)

Előszó

ELŐSZÓ

A vizszállitás egyidős az emberiséggel, fejlődése is együtt történt az ember baladásával. Az őskorban csak a természetes vi- ziutakat használták; csatornák a közlekedés céljára csak az ókorban, a hajózási technika fejlettebb fokán épültek. Nagyobb fellendülést a felfedezések kora hozott, amikor a tengeri közlekedés nyomán a belvízi hajózás is felélénkült. Ez együtt járt a folyók hajózási viszonyainak javításával és mesterséges vizlutak építésével. A belvízi utak azonban a természeti adottságok miatt csak egyes vidékek igényeit elégítették ki.

Az útépítés fejlődése és a vasút megjelenése a vizlutak fejlődését visszavetette. A vasút gyorsasága látszólag feleslegessé tette a belvízi hajózást. A csatornák építése abbamaradt, a meglévő csatornák nagy részén a forgalom megszűnt; ezek a gondozás hiánya miatt eliszaposodtak és tönkrementek. Később azonban világossá vált, hogy a vasút az ősibb közlekedési formát: a belvízi hajózást épenúgy nem teszi feleslegessé, mint ahogy nem küszöböl|- te ki a közúti közlekedést sem. Az autó vagy repülőgép feltalálása sem tette feleslegessé a vasutat; mindegyik szállítási formának megvannak a sajátos tulajdonságai, amelyeknek megfelelő viszonyok között helyet kell kapniok a közlekedés ás szállítás lebonyolításában. A vizlutak építésének és fejlesztésének elhanyagolása olyan hiba volt, amelynek hátrányai a múlt század végén már erősen jelentkeztek. Az ujrafejlődés mégis nehezen indulhatott meg, mert a vasút féltette a közlekedés lebonyolításában kivívott helyét /emellett annak teljesen megfelelni nem tudott/ és tarifapolitikával igyekezett a vizlutakat tönkretenni. A gazdasági válságok is nehezítették a nagy beruházást igénylő vizlutak építését és egy országban sem lehetett olyan egységes,