Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)
Tizenkilencedik fejezet
jóval megrakottan. Most először vitte őt a Volga, s hogy beszállt, még az orra cimpája is elfehéredett.- Tudsz vigyázni magadra? A fehérneműd? A szép, vasalt ingeid?- Jó asszony vagy, Luca.- Ugye? - mosolygott rám félénken még egyszer. Megköny- nyebbült, ha nem is volt boldog. Egy szóval se mondhatom, hogy rossz asszony lett volna. Én voltam nagyratörő, kemény, akarnok, kíméletlen - én voltam a kakukkfióka abban a fészekben... Amikor föltámadt a lelkiismeretem, beláttam én ezt, méghozzá a túlzásig, hanem egyre ritkábban támadt az föl, s akkor se engedtem, hogy sokáig marcangoljon. Addig téblábaltam a faluban, amíg olyannal nem találkoztam, aki dicsérjen, aki hálálkodjon... s olyan mindig akadt. Alázatos-gyalázatos? Több, mint fű a réten. Akiknek a mottójuk: „Ha ütnek, szaladj el, ha adnak, fogadd el.” Nem az ilyenfélék jó szavára vágytam én, akiket magam is alig-ember- nek tekintettem világéletemben. De még Idára sem. Nem vágyakoztam én őutána akkor már jó ideje, magam se tudtam, miért. Egyszerre csak se testem, se lelkem nem akarta őt többé igazán, de hogy melyik mozdulatáért, melyik szaváért? Talán a könnyen jött hazugságai végett... nem bíztam már benne egyáltalán. Hogy a feleségem az édesanyjához utazott, egyszerre igen elevenen éreztem a hiányát. A jelenléte mindig megnyugtatott, tudtam, az otthonunkat úgy őrzi, hogy az mindig készen vár engem, akárha élőlény volna. Holtnak találtam így azt is. Hiábavalónak, nélküle nem illett rám, mint csigára a háza... mintha kilökni akart volna magából inkább, semhogy beereszteni, magába fogadni, a külvilág elől csak egy éjszakára nyugodalmat adni. Pedig a nyugtalanság bennem fészkelt. Nem tudtam feledni Luca könyörgő arcát, amint rám emelte, amint a valamikori, rozsdameleg szín elfutotta, olyanná vált, mint a valóságos tearózsa megint. Hanem csak a két szemével rimánkodott, szavával most sem... ahogyan soha. Igaz, én sem kérleltem... olyanokká lettünk mi az elmúlt időkben, akár két hegyes tőr, sehogyan sem fértünk össze 722
