Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Első fejezet

Dehogy nézett az rám jó szívvel valaha is, dehogy. Keresztülnéz az énrajtam, mint a légypiszkos ablaküvegen.

Gondolhattam volna a magam eszétől is, hogy az ilyen loknis hajú, selyembugyogós, lakktopánkás kisleányokat nem Sebestyén Marciknak nevelik az anyjuk. Ezeknek tán már a pólyában is megsúgják, kifélénél, mifélénél kezdődik az ember, akire egyszer majd a szemük rávethetik. Hazudnak hát a tündérmesék, de még a bölcs királyokról írottak is, nincs a valóságban szegény legény, kit a szerencséje, ügyessége, bátorsága királykisasszony kezére méltóvá tehetne, nincs széppé varázsolható elátkozott királyfi.

Kevés vagyok én csak őneki is, hiába.

Hamis minden kitalált történet, csak a nóta igaz, amikor azt mondja:

Ha énnékem száz aranyam volna, ki hozzám járt, rég az enyém volna.

De mivelhogy szegény vagyok, száz aranyam nincsen, juss kell nékem, nem boldogság, áldjon meg a magas isten!

Mindhiába keserítettem s mindhiába vigasztaltam magam. Hol a hideg, hol a forróság öntött el, három napon át le se engedett lépni édesanyám az ággyá varázsolt puha, kényelmes díványról. De az olyan mindegy volt énnekem - nem hagyott el a fájdalom sokáig. Akkortájt úgy véltem, nem hagy el soha.

44