Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)
Első fejezet
iszonyodtam, mint akármilyen állattól. Mégse tartózkodtam mindegyiktől okosan; sok esetben hasztalan a rengeteg tudás meg tapasztalat, hasztalan az embernek esze kerekét forgatni - attól még léphet rosszul, s nyögheti aztán életfogytig. Apám szavára mindig füleltem. Sokat bolondozott, mégis mindig okított valamire még a tréfálkozásával is. A világ dolgairól jóval kevesebbet tudtak az asszonyok, lehet. Csakhogy az én édesanyámnak elég volt rám néznie, hogy tudja, hány a kettő énnálam. Van-e bajom-gondom vagy se. Hiába bohóckodtam, nem ért az semmit. Két alkalommal ért gyerekkoromban akkora fájdalom, hogy alig bírtam el vélük. Az első osztályban palatáblával-vesszővel bajmolódtunk az iskolában, de azután irkát kaptunk, ceruzát, tollszárat meg tollat. Jó földje van a falunak, a Duna árterületén épült, régebben se volt olyan szegény a nép, mint távolabb a homokhátságon. így hát a tanító úr rábeszélte a szülőket, vegyenek a gyerekeiknek színes ceruzát is, legalább kéket meg pirosat. Hajlottak rá - különösen az asszonyok megvették. Egy alkalommal fehér papirosra almafákat kellett rajzolnunk, a fa kék volt, minden ága-bogával együtt - a gyümölcse meg piros. Igen helyre fákat rajzoltam, mindig is bolondulásig odavoltam virágért, rügyező fáért, ebben édesanyámra ütöttem - félrehajtott fejjel magam is megcsodáltam a művemet. A tolltartómban nem volt benn a piros ceruza, gondoltam, tán a tarisznyámba esett ki. Ott se leltem, a zsebemben sem, el pedig csak nem hagytam ? Akkor is előkerül, merthogy mindeni- künknek bele volt vésve a névjele, nem féltem attól, hogy elvész. Leégett volna a bőr arról a falunkban, aki a másikát megkárosítja. Ma ez is másképpen van már - nem sokra becsülik az emberek se egymást, se önmagukat. Ennyi bizonyos. De akkor még?! Elvégeztem, amit bírtam, feketével oda-odakanyarítottam egy-két almát minden ágra, s ültem aztán hátra tett kézzel, ahogy megkívánták. Előttem meg Török Dániel ült, az öregebb tanító fia, akivel nekünk eddig semmi dolgunk nem akadt, hál’ istennek, mert azonkívül, hogy déltájban leginkább szunyókált, más elirigyelnivalót nem találtunk rajta a fölső osztálybeliektől, olyan volt annak a természete. A fia, a Dániel pedig amolyan sehogyse sikerült kapradék - hogy édesapám szavaival éljek 23
