Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Hatodik fejezet

- Örülök, ha ízlik. Nagy-szó.- Már mért lenne az?- Öregszüléd főztje jobb - mondta, s éreztem hangjában a várakozást.- Mért lenne jobb? - árultam el szegénykémet azonnal, miként Péter megtagadta Krisztust.

Erre már nem válaszolt. Újságpapírdarabkát helyezett az asztalra, kisimogatta szépen a gyűrődéseit, s a levesbe való fehérgyökeret úgy tisztította meg. Minden zöldfélével így bánt - ezért nem volt soha szemetes a konyhánk köve. No, gondoltam, hiába piszkálja a csőrét az anyja ügyessége, ezt is tőle tanulta, senki mástól. Hogy végzett, vödörbe dobta a hulladékot, hanem a papírt megtisztította, s eltette szépen. Kevés volt a papír akkoriban a háznál, tüzet is szalmával gyújtottunk.- Megbírja ez még a krumplihajat is - mondta.

Erre már válaszolnom kellett valamiképpen.- Mi jót főz, édesanyám?- Tyúklevest, csirkepörköltet. Úgy gondoltam, krumplival. De ha te szívesebben ennéd csipetkével...- Ugyan már!- A kisbíró azt mondta, három-négy vendégre számíthatok, meg két lóra. Mivel minket ebben a faluban a jobb gazdák közé sorolnak.

Elhűltem.- S édesanyám egymagára marad velük ?- Hacsak te haza nem pártolsz... - hogy nem feleltem, várt. - Öregszüléddel akkor mi legyen, ugye?

Nagyot nyeltem.- Itt vannak a Halomiék - mondtam kényszeredetten. - Csakhogy azokról meg odahaza nem tudnak semmit.

Bólogatott. Csüggedten, keserűen... egyszerre elveszett a tartása, az a szálegyenes. Pedig inkább láttam volna gőgösnek, magabiztosnak, mint ilyen elesettnek.- Valahogyan elrendezzük a dolgot ott túl... de én... mindenképpen hazajövök, édesanyám.

Ránéztem aggodalmasan, s láttam, hogy a szeme bepárásodik.- Jaj, fiam... - nyöszörögte, de én hirtelen felálltam.- Sietek vissza... ahogy lehet. Főzzön csak nyugodtan, végezze a dolgát, ne tartson semmitől.

Már az ajka szegélye is reszketett, nem bírtam nézni, olyan

227