Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Harmadik fejezet

épületek tanúskodnak, talán csak repülni nem tud, minden mást megszerezhet azoknak, akiket szeret.

Közben kivitte a kancsót a konyhába, s rózsaszínű bort hozott benne. Édesapám az én poharamra mindjárt rátette a tenyerét, aminek igen örültem, mert mióta Kecelt meglaktuk, én a bornak még szagát se szerettem.

Ők koccintottak, ittak.- No, öcsém?- Meglehetős - mosolygott fanyarul édesapám. Ebből már láttam, hogy csak bicskanyitogatós lőre lehet abban a kancsó- ban. A nagy vagyon fölötti lerendezésem mindjárt lecsillapult. Alig tudtam magam összeszedni annyira, hogy halljam, mint kínálgatja a paprikánkat édesapám az öregnek. A mintát szépen kitette az asztalra, olyan volt az a paprika, mint a piros lándzsa, lakkos fényű, sötétvörös, kopogósán száraz, nem volt abban hiba semmi.

István bátyám mondott egy árat, már nem emlékszem, menynyit, édesapám csak a fejét rázta.- Romlik a pénz - mondta.- Meglehet, a jövő héten még kevesebbet ér - bólogatott az öreg. - Gondold meg, öcsém.- Inkább föltüzelem. Jó száraz, jól ég. Nem lesz gondunk téli tüzelőre, a búbosba megfelel.- De sokra vagy vele!- Sokra lehetek. Minőségre első, de kétszeresen az. Mivel én katona voltam, s ez a kislegény termelte. Életében az elsőt. Ezért első ez kétszer a sok közül.

Megint töltött, de édesapám nem kért a borából, ott maradt biz’ az a pohárban. Morzsolgatta a gazda két tenyere között a paprikát, meg-megszagolta a porát, tüsszögött.- Mind édesnemes? - kérdezte végre.- Mind, ami eladó. Volna egy kevés rózsának való is - válaszolta édesapám kelletlenül.

Tudtuk mi, hogy szép a paprika nagyon, száraz, mint a tapló, de azt már nem árultuk el, mennyi rengeteg van odahaza, körbe- akasztva a ház falán, kiteregetve a hátulsó szobánkban, kamrában, még öregszülémhez is jutott belőle. Ez az év másnak is gazdagon fizetett, de nekünk még többet, sok volt a vetés, hosz- szú, napfényes az ősz.

105