Pintér Károly: Magyarország halai. Biológiájuk és hasznosításuk (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989)
Pontyfélék családja – Cyprinidae
AZ AMUR Ctenopharyngodon idei la Cuv. et Val. Egyéb nevei: amuri kele, fehér amur(hal), fű(evő) hal, fűponty, zöldponty. (9. színes ábra) LEÍRÁS Az amur rendkívül izmos, torpedó formájú hal, feje testéhez képest viszonylag kicsi. Szája félig alsó állású, ajkai jellegzetesen megvastagodtak. Nagy szemei a fejen viszonylag alacsonyan ülnek. Úszói nem nagyok, a hát- és a farok alatti úszóban egyaránt három kemény sugarat találunk. Pikkelyei nagyok és kemények, számuk 42—45 az oldalvonal mentén. Az oldalvonal fölött 6—7, alatta 5 pikkelysor található. Mivel a pikkelyek sötéten szegélyezettek, még nagyobbnak tűnnek. Háta zöldesbarna, oldalai aranyos csillogásúak, a has piszkossárga. A mellúszók vörhenyesek, a többi úszó sötétszürke. A tejesek mellúszói tavasszal a test felőli oldalon érdes tapintásúak. ELTERJEDÉS Az amur eredeti előfordulási területét a kínai nagy folyók (elsősorban a Jangce, a Sárga-folyó és a Hszicsiang), valamint az Amur középső és alsó folyása képezték. A kínai tógazdasági nevelés következtében azonban terjesztése már évszázadokkal ezelőtt megindult déli irányban. Viszonylag hamar kifejlődött tógazdasági tenyésztése egészen Dél- kelet-Ázsiában, illetve keleten, Tajvan szigetén és Japánban. Szovjet halászati szakemberek már a 11. világháború előtt foglalkoztak az amur honosítási kérdéseivel az európai részen elterülő tógazdaságokban. A nagyobb arányú telepítés Ukrajna vizeibe 1953-ban kezdődött, mint rövidesen kiderült, teljes sikerrel. Az ötvenes évek második felétől — Japánból importált halakkal — az Egyesült Államok több vidékén is megindultak az amurral kapcsolatos kísérletek. Az amerikai kísérletek azzal a céllal indultak, hogy a károsan elszaporodó vízinövények irtására megfelelő halfaj álljon rendelkezésre, szemben az európai koncepciókkal, melyekben a halhústermelés fokozása volt az elsődleges szempont. Időközben Ázsia több országában (India, Izrael, Nepál, Irán stb.), Ausztráliában és Latin-Amerikában is megindult a honosítás. Legkésőbb — a 60-as évek végén, 70-es évek elején — az afrikai országok (Egyiptom, Etiópia stb.) kapcsolódtak be az amur világszerte folyó terjesztésébe. Jelenleg elmondhatjuk tehát, hogy az amur valamennyi földrészen megtalálható és szinte napról napra növekszik az e halfajjal foglalkozó országok és halgazdaságok száma. Külön említést érdemel az amur európai terjesztése. A kedvező ukrajnai tapasztalatok ellenére majd egy évtizedre volt szükség, hogy halunk tovább folytassa hódító útját nyugat felé. Előbb Románia (1960-tól), majd Magyarország (1963-tól) vásárolt amurivadékot Kínából és a Szovjetunióból. Lengyelország 1964-ben kezdte meg a honosítást. E három országból rövidesen elindultak a kísérleti szállítmányok Közép- és Nyugat-Európa, illetve Svédország felé. Az európai honosítás sikeréhez alapvetően hozzájárult, hogy Antal.fi Antal és Tölg István tökéletesítette az amur szaporítását, kidolgozta az amurtenyésztés adaptálását az európai tógazdasági viszonyokhoz. BIOLÓGIA Tipikus folyóvízi hal, amely a telet a folyók főmedrében tölti és tavasszal vagy a nyár elején ott is szaporodik. 1 varérettségét a Maláj-félszigeten 14 hónap, Indiában 2—3 év, Kínában 4 év alatt éri el. Hazánkban ehhez 6—8 évre van szükség. Az íváshoz szükséges környezeti feltételeket a 3. táblázatban mutatjuk be. A nász napközben a felszín közelében játszódik le, közben a halak gyakran kiugranak a vízből. Egy-egy ikrást két-három tejes követ. A lerakott ikrák száma a testnagyságtól függően 100 ezer—2 millió lehet. Az amur természetes szaporodása hazai vizeinkben még nincs egyértelműen felderítve. 1973 szeptemberében a Tisza mentén egy időszakosan viz alá került kubikgödörben találtak nagy mennyiségű, 4—6 g egyedsúlyú amur- és fehér busa ivadékot a hódmezővásárhelyi horgászok. Hogy nem történt téves meghatározás, azt az akkori Haltenyésztési Kutató Állomás helyszínre érkező munkatársai bizonyították. Megállapításra került, hogy a maximálisan 2 ha vízfelületű gödröt a Tisza áradása június 12—17. között töltötte meg vízzel. Azt viszont már nem lehetett tisztázni, hogy vajon a növényevő halak a gödörben ívtak, vagy az ivadéktömeget a tiszai árvíz sodorta oda egy ismeretlen ívóhelyről (Pintér 1977). 61
