Pintér Károly: Magyarország halai. Biológiájuk és hasznosításuk (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989)

Csukafélék családja – Esocidae

csuka keltetést Dr. Woynárovich Elek vezette be 1954-ben, majd karbamidos termékenyítő oldat alkalmazásával az eljárást tovább is fejlesztette (Woynárovich 1963). E módosítás 80—95%-os ke­lést tett lehetővé. A csukaszaporítást klasszikus módszere szerint természetes ívóhelyen történik az ivartermékek elvétele, és az ott elvégzett terméke­nyítés után kerül keltetőházba az ikra. Lévai és Horváth (1980) ezzel szemben az anyaállomány tógazdasági előkészítésének és hormonális kezelé­sének előnyeiről számolt be. A korán jelentkező kannibalizmus és a nagy ta­karmányigény a fő okozója annak, hogy természe­tes vizeink csukatelepítéseiben hosszú időn át a zsenge ivadéké volt a döntő szerep. A zsenge ivadé­kot a természetes vizekben is számos ellenség fe­nyegeti, megmaradásával, a telepítések hatékony­ságával kapcsolatban igen megosztott volt a szak­emberek véleménye. Közrejátszhat a telepítések eredménytelenségében a zsenge csuka csekély moz­gékonysága. Nem megfelelően végzett kihelyezés­nél az apró csukák együtt maradnak, s végül egy­mást pusztítják. Csak az elmúlt néhány évben fo­kozódott az előnevelt csuka kihelyezése, amiben jelentős szerepe van a keltetőházi vályús nevelés tö­kéletesítésének (Lévai és Horváth 1980). Bár a tavi előneveléssel kapcsolatban is voltak több helyen kedvező tapasztalatok (pl. Garádi 1978), e mód­szert csak néhány gazdaság alkalmazza. Egynyaras csuka egészen minimális mennyiségben kerül vi­zeinkbe kihelyezésre. Az egész szezonon át történő — gazdaságos — tógazdasági nevelés módszerei még nem alakultak ki. Az intenzív módszerek ki- fejlesztésére e téren az export lehetőségek kihasz­nálása érdekében is szükség volna. Más európai országoktól eltérően hazánkban nem terjedt el a csuka járulékos tógazdasági hal­ként történő termelése. Az összes tógazdasági csu­katermés évente mindössze 7—8 tonna között ala­kul, de ez a mennyiség sem tudatos munka eredmé­nye, sokkal inkább a halastavak „természetes be­népesülésének” tulajdonítható. Tény, hogy a tó­gazdaságok halfaj szerkezetében nehéz a csuka he­lyét megtalálni. Egyrészt a korszerű tógazdaságok­ban nem áll a csuka rendelkezésére megfelelő mennyiségű táplálék, másrészt az elavultabb gaz­daságokban a lehalászás jelent problémát. A nem megfelelően kiszárított tavakban ugyanis nagy mennyiségű csuka húzódhat meg, és telelhet át a mélyebb részeken. E halak azután az elkövetkező évben jelentős kárt okozhatnak a kihelyezett halál­lományban, zavarhatják a tervszerű termelést. Cél­szerű volna pedig a nagyobb egy- vagy akár két- nyaras csuka tenyészanyag előállításának korszerű módszerét kidolgozni. Ily módon tógazdaságaink is kihasználhatnák a csuka jó növekedési erélyét és a tenyészanyag-eladások révén jelentős többletbe­vételhez juthatnának. A magas tenyészanyagárak ellenére az étkezési csuka a hazai piacon a többi ragadozónál alacso­nyabb áron kel el. Ennek oka, hogy húsminősége is elmarad azokétól. A hús fehér, száraz, kissé szál­kás, viszont elkészítési módjai igen változatosak. IRODALOM Antos Z., 1978. A csuka és a süllő horgászata. Mezőgaz­dasági Kiadó, Budapest. Buss, K., 1961. The northern pike. Benner Spring Fish. Res. Sta. Spec. Sei. Rep., 58 pp. Garádi P., 1978. Csukaivadék tavi előnevelésének ta­pasztalatai a Temperált vizű Halszaporító Gazdaság­ban. Halászat 24:94—95. Harka Á., 1981. A csuka (Esox lucius L.) növekedése a Tisza tiszafüredi szakaszán. Állattani Közlemények 68:67—75. Lawler, G. H., 1960. A mutant pike, Esox lucius. J. Fish. Res. Board Canada 17:647—654. Lévai F., Horváth L., 1980. A csuka mesterséges szapo­rításának továbbfejlesztése. Halászat 26:4—5. Toner, E. D., 1966. Synopsis of biological data on the pike Esox lucius Linnaeus 1758. FAO Fish. Synops., 30. Woynárovich E., 1963. Végre fellendült a csuka mester­séges szaporítása. Halászat 9:58—59. 53

Next

/
Oldalképek
Tartalom