Pintér Károly: Magyarország halai. Biológiájuk és hasznosításuk (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989)
Gébfélék családja – Gobiidae
A FOLYAMI GÉB Neogobius fluvialilis Pall. Egyéb neve nincs. (60. színes ábra) LEÍRÁS A folyami géb teste megnyúlt, a feji részen kissé felülről, a farki részen oldalról erősen lapított. Feje testéhez viszonyítva nagy. Szája egészen kicsiny a rokonfajokéhoz képest. Szemei a fejtetőn egymáshoz közel találhatók. Hátúszója két, egymástól jól elkülönülő részből áll. Fontos rendszertani bélyeg, hogy a második hátúszó sugarai a farok felé haladva fokozatosan lerövidülnek. A farokúszó kicsiny, lekerekített. Mozgásában a legfontosabb szerepet a hatalmas mellúszók játsszák. Ezek töve a hasúszónál hátrább helyezkedik el. A hasi úszók jellegzetesen összenőttek, tapadókorongot alkotnak. (Az eredetileg tengeri életmód alakította ki ezt az úszóképződményt, amely lehetővé tette erősebb hullámzáskor a halak megtapadását az aljzaton.) A farok alatti úszó alacsony. Ktenoid pikkelyei a fejtetőn is megtalálhatók, egészen a szem vonaláig. A hasi részt viszont cik- loid pikkelyek borítják. Alapszíne szürke, sárgás árnyalattal. A test felső részét díszítő márványzat barna foltokból áll. ELTERJEDÉS Előfordulási területét a Fekete- és az Azovi-tenger- be ömlő folyók, illetve a félsós vizű tengeröblök képezik. A Kaszpi-tengerben a halbiológusok egy alfaját, a Neogobius fluviatilispallasit különböztetik meg. Megtalálható a folyami géb a Szovjetunió, Románia, Bulgária és Törökország halfaunájában. A Dunából a szakirodalom csak az Orso- váig terjedő alsó szakaszról ismeri. A magyarországi Duna-szakaszról 1984-ben került elő az első példány. Annak ellenére, hogy a Duna jugoszláv és magyar szakaszáról e halfajt korábban nem fogták, 1970-ben tömeges megjelenését figyelték meg a Balatonban. Hazai előfordulásáról és egyben egyedüli közép-európai lelőhelyéről elsőként Bíró (1971, 1972) számolt be. Véleménye szerint a folyami géb természetes úton került a Balatonba, követve a ponto-kászpikus állatfajok Közép-Európa felé tartó bevándorló útvonalát. Véletlen behurcolás is elképzelhető a Duna alsó szakaszáról (pl. hajók víztárolójában). BIOLÓGIA Fenéklakó. Úszóhólyagja nincsen, ennek következtében mozgása igen sajátos. Vagy csúszkál az aljzaton, vagy hirtelen megiramodva változtatja helyét. A homokos és köves aljzatot egyaránt kedveli. Leginkább a sekély, part menti övezetben található. Úgy tűnik, a Balaton sajátos hullámzási és vízkémiai (magas sótartalom) viszonyai közt különösen alkalmas élőhelyet talált. Ennek tulajdonítható a hazánkban lényegében szigetszerűen kialakult jelentős folyami gébállomány. Táplálékát férgek, rovarlárvák és apró halivadék alkotják. Balatoni étrendjéről pontos adatokkal még nem rendelkezünk. 1 varérettségét kétéves korában éri el. Bíró (1974) szerint hazánkban május-júniusban ívik. A szak- irodalom egy-egy nőstény termékenységéről 1000— 1500 ikra közötti adatokat közöl. Egy-egy fészekben azonban több nőstény is elhelyezi ikráit, így fészkek alapján közölt ikraszámok ennél magasabbak is lehetnek. Az ívási időszakban a hímek külső megjelenése sokban változik. A fej vaskosabbá válik a száj és a kopoltyú közelében található izmok duzzadása következtében. A második hátúszó sugarai fokozatosan megnyúlnak, az úszószegély beszakadozik. A test alapszíne sötétté, majdnem feketévé válik. Változik az úszók színe is. A második hátúszó sárga szegélyt kap, a páratlan úszókon kisebb sárga foltok is megjelenhetnek. Az ívási időszak közeledtével a hímek az ikra elhelyezésére és őrzésére alkalmas helyet választanak. A kiválasztott kő vagy más kemény viz alatti tárgy környékét megtisztítják, erőteljes páros úszóikkal barlangot ásnak. E barlangban várják az ívásra érett nőstényeket. A nőstények néhány órás vagy néhány napos időközökkel követik egymást. Dmitrieva (1966) megfigyelése szerint az ívás annyira elhúzódhat, hogy az utolsó ikrázáskor a fészekben már kikelt lárvák is találhatók. A tojás- dad ikrák tapadószálakkal erősen rögzítődnek a kő alsó felületén. A hím ádázul védi fészkét minden ikrakártevővel szemben. Szükség van erre azért is, mert saját fajának nőstényei is ikrarabló természetűek. Viszonylag nagy mellúszóival biztosítja a víz állandó áramlását, így rendelkezésre áll az ikrafejlődéshez 181
