Petrović, Nikola: Hajózás és gazdálkodás a Közép-Duna-Medencében a merkantilizmus korában (Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia, Novi Sad - Történelmi Intézet, Beograd, 1982)
XV. fejezet. Állami bizottság az elkészült Duna–Tisza-csatornán. A csatorna és a kincstári birtokok kiaknázása 1826-ig
elkészülte utáni 25 év alatt sor került. Csupán néhány jellegzetes eseményt említünk meg és nagy vonalakban felvázoljuk a társaság történetét, egészen addig, amíg maguknak a részvényeseknek a döntésével nem szűnt meg létezni és tevékenykedni. Mindenekelőtt a négy bérbe vett birtok sorsát ismertetjük. Az udvar csak nehéz szívvel és hosszú habozás után szánta el, hogy bérbe adja a kincstári birtokokat, hogy ezzel megmentse a privilegizált hajózási társaságot a fenyegető csődtől, a Duna— Tisza-csatorna építésének hatalmasra duzzadt költségei miatti tönkremenéstől, tehát hogy serkentse a Közép-Duna-medence és a horvát tengerpart összekötése ambiciózus, bátor projektumának sikeres befejezését. Az udvari kamara előtt ismeretes volt, hogy a privilegizált hajózási társaságnak a Duna—Tisza-csatorna befejezése érdekében újabb hiteleket kell felvennie. A csatorna forgalomba állításának idején a társaság adóssága elérte a 4 millió forintot. Ez az összeg még egyszer akkora volt, mint amikor a társaság először kérte a birtokok bérbevételét, hogy megkönnyítse gazdasági helyzetét.11 Az udvari bizottság megítélése szerint az a bevétel, amelyet a társaság a birtokokon való gazdálkodással szerez, elegendő lesz ahhoz, hogy törleszteni tudja az adósságot és megfizessék a részvényeseknek az ígért és követelt magas jutalékot.12 Jóllehet a társaság állandó pénzhiánnyal küszködött, igen nagy jutalékot fizetett a részvényeseknek, s ez saját beismerése szerint még súlyosabb helyzetbe sodorta. Az udvari kamarához intézett, 1825-ben kelt beadványában az igazgatóság kénytelen volt elismerni, hogy a társaságnak »a csatorna hatalmas méretei és hajózhatósága biztosítása miatti nehézségek és a költségek folytán« évente átlagosan 50 000 forint deficitje van, és hogy 1825-ben a társaság ossz vesztesége 1 200 000 forintot tett ki.13 Ám nem ez volt az egyetlen megjegyzés, amellyel az udvari kamara a társaság központi igazgatóságát és a részvényeseket illethette.14 Azt is a szemükre vetette, hogy nem fizetik rendsze11. C. U., 25. füzet, 1827. IV./218. sz., 1—76. föl. E nagy kötegben elég sok fontos adat van az 1801-től 1827-ig terjedő időszakra vonatkozóan. 12. Ugyanott. 13. Ugyanott. 14. A csatorna elkészülte után az igazgatóságot központi igazgatóságnak nevezték, de valószínűleg csak a kincstári birtokok 1802-ben történt bérbevétel után. Az igazgatóság nevének megváltoztatása érthető, ha figyelembe vesszük, hogy két, méreteit tekintve szinte gigászi gazdasági szervezetet irányított, a Duna—Tisza-csatornát és a kincstári birtokokat. A központi igazgatóság élén 1817 után, vagyis Apponyi Antal halála után Heimerle állt meghatalmazott igazgatói ranggal (bevollmächtigter Gesellschaftsdirektor). Rangját tekintve valószínűleg a második számú adminisztratív személyiség volt a már ugyancsak említett Karl Philipp von Köhler, »központi és irodai igazgató« (Centrai-und Kanzleidirektor). Lásd: C. U., Nr 359., 1817. VI./11. sz„ 518—521. föl. 414