Petrasovits Imre: Az agrohidrológia főbb kérdései (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988)
II. A víz és környezete
dasági földhasználattal. E kölcsönhatások most kialakuló ismeretrendszerét „hid- ronómiának” nevezhetnénk. Ez a tudomány vizsgálati és működési területi egységnek a makro-mikro vízgyűjtőket, öblözeteket, táblákat tekinti. Úgy alakítja, rendezi és hasznosítja azokat, hogy a területük felett lehulló csapadékból megújuló vízkészletek hasznosulása optimális, a vízmozgás károsító hatása pedig minimális legyen. A föld-, illetőleg a talajhasználat egyes módozatait, így az egyes művelési ágakat, beépített területeket, kitermelő ágazatok — bányászat — területeit sajátos vízháztartási kategóriáknak tekinti, amelyeket a terület úgynevezett „alapberendezésénél” az adottságoknak és a szabályozási céloknak megfelelően helyez el és müvei. Az alapberendezés kiegészítésére, azokkal szoros összhangban, viszonylag kevés hidrotechnikai berendezést alkalmaz. E tevékenységi kör hatékonysága ezért nagyon kedvező. A mezőgazdasági termelés nagyarányú fejlesztése az egyes ágazatokat nagy részletességgel ismerő ágazati szakemberekkel vált lehetségessé. A termelés túlsúlyából adódó kérdések: egyoldalúság, csökkenő biztonság, energia-, hulladék- és vízháztartási, általában környezeti problémák megoldásához, csak magas fokú szintézisre képes, a kölcsönhatásokéi kiválóan ismerő generalisták alkalmazására van szükség. A mezőgazdasági vízgazdálkodás sajátos eszközállománya, termelési folyamatai, a víz, mint termelési tényező jelentősége és minőségi veszélyeztetettsége folytán még kevésbé nélkülözheti az ökológiát, annál is inkább, mert tevékenysége elsősorban vízháztartás-szabályozás. A mezőgazdasági területeken a víz túlnyomó többsége az evapotranszspiráció útján mozog és hasznosul, ezért ez az ökológiai összefüggések tárgyalásánál is megkülönböztetett figyelmet érdemel. 2. A VIZEK, MINT ÉLŐHELY ALAKÍTÓ TÉNYEZŐK A vizek nemcsak nagy területi kiterjedésük — a földfelszín mintegy hét tizedét alkotják —, hanem ökológiai sajátosságuk és produktivitásuk miatt is külön tárgyalást kívánnak. Jelentőségük e tudományterületen is sajátos ágat, az ún. hidrobiológiát, mint önálló tudományágat alakította ki. A hidrobiológia a vizek élővilágával és a vízi élettér kölcsönhatásaival foglalkozó tudomány. Magában foglalja a tengerek (oceanológia), a tavak (limnológia), a folyók (reológia) és a jégfázis (glaciológia) életfolyamatait. A vízi élettér felsorolt formái a növényi és állati szervezetek élőhelyei, ahonnan azok anyagcseréjükhöz energiát és anyagot vesznek fel, és ahová anyagcsere termékeiket, elpusztult tetemeiket leadják. Az élet az ősóceánban, az anyagcsere megindulásával vette kezdetét. Ez a legősibb életjelenség. A legelső élőszervezetek nem kemoszintézis vagy fotoszintézis útján asszimiláltak, hanem heterotróf táplálkozás jellemezte őket, vagyis élettelen úton létrejött szerves vegyületeket használtak fel. A vizekben lévő élő anyag túlnyomórészt növényi szervezet. A legtöbb szerves anyagot és energiát főképpen az egysejtű algák termelik. Ez a hatalmas szerves anyag és energia alapozta meg az élet további fejlődését. 31
