Petrasovits Imre (szerk.): Síkvidéki vízrendezés és -gazdálkodás (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1982)
Dr. Oroszlány István: A nagy-, illetve kistérségi levezetőhálózatok kölcsönhatása és egysége Alföldünkön
függő tevékenységekkel is egyeztetni kell, az emberi ítéletalkotást nem zárhatjuk ki a szabályozás láncából. A szabályozás tehát ilyen értelemben nem egyszeri beavatkozás (módosítás), hanem egy működő rendszer irányításának mindennapi feladata, amelyet a növénytermesztéssel járó egyéb feladatokkal is egyeztetni kell, így az emberi ítéletalkotástól teljesen nem függetleníthető. Nézzük most, miként alakult az idők folyamán a vízrendezéssel szemben megfogalmazott igény. A múlt század közepe táján nagy lendülettel megindult ármentesítő és lecsapoló munkálatok alapvető célja az volt, hogy a folyók árvizeitől állandóan vagy időszakosan vízzel borított területeket alkalmassá tegyék a mezőgazdasági művelésre, megvédjék az árvizek, belvizek elöntéseitől. A termőhelyet általában jellemző vízborítást megszüntessék, a termőhelyi adottságokat megváltoztassák. Előző csoportosításunk értelmében ekkor a vízi munkálatok célja az első alrendszerbe sorolt jellemzőknek állandó jelleggel való megváltoztatása volt, lehetővé téve a szántóföldi hasznosítás kiterjesztését. Ennek megfelelően értelemszerű volt, hogy az ármentesítés mellett a vízrendezési munkákat „lecsapo- lásnak” nevezték. Az árvizek kizárásával és a belvizek elvezetésével a területet hosszú távon meghatározó jellemzőket módosították. A vízi munkálatokkal ,,telkesített” területek mezőgazdasági hasznosítása azonban nem volt zavartalan. A termőhelyet jellemző átlagos viszonyok megváltoztak ugyan, de az időjárás változékonyságával hol a csapadékból keletkező felszíni vizek okoztak károkat a termelt növények állományában, hol az aszály gátolta a növényzet fejlődését. Az aszályos periódusokban az Alföld kiszárításával vádolták a vízrendezőket, a belvizes években a kiépített levezetőhálózat elégtelensége miatt érték támadások. Ennek természetes folyományaként alakult ki az a szóhasználat, mely a vízrendezés fogalmát,,belvízgazdálkodásnak” nevezte. Azt kívánta ezzel kifejezni, hogy a keletkező felszíni vizeket csak olyan mértékben vezeti el, amilyen mértékben azok már kárt okoznak. Visszatartásukra törekszik azokon a gyepterületeken, ahol nem okoznak kárt, illetőleg e vizeket azzal a céllal tározza, hogy később hasznosítsa őket. A cél alapgondolata megváltozott: a vízelvezetés helyett a belvízgazdálkodás gondolata lépett előtérbe. S mivel ez a tevékenység már nagyon is függvénye volt az időjárás változékonyságának, a fejlesztés új céljának megfelelően már a második alrendszerbe tartozó jellemzők káros hatásainak elhárítására törekedett. Jellemzője a kárszemlélet, mely az időjárástól függő aszályos, illetve belvizes időszakok termést korlátozó hatásának elhárítására (belvízmentesítés, tűzoltó öntözés) irányult. A mezőgazdasági gyakorlatban él még ma is a korábbi kárszemlélet. Mindkét fejlődési fokozatban a levezetőhálózati elemek rendszerének hierarchikus felépítettsége és üzemeltetése „felső, azaz főművi irányítású”. Ez azt jelenti, hogy a hálózat üzemeltetésének rendjét a levezetőhálózatok torkolati szelvényében levő belvízátemelő szivattyútelepek, valamint a főcsatornák szállító- képessége határozza meg. Az üzemeltetés egységéről a főművet kezelők irányító tevékenysége gondoskodik. Ennek megfelelő a hálózati elemek rendszerének és alrendszereinek elméleti felépítettsége, amit a 8. ábrán mutatunk be. 82
