Petrasovits Imre (szerk.): Síkvidéki vízrendezés és -gazdálkodás (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1982)
Dr. Oroszlány István: A nagy-, illetve kistérségi levezetőhálózatok kölcsönhatása és egysége Alföldünkön
javítani, ha az üzemi vízrendezések fejlesztésével gyorsítanánk az összegyüle- kezési időt. Mindehhez még talán azt fűznénk, hogy a vizsgált öblözetek területe mindössze 4700, illetőleg 3300 ha volt, tehát viszonylag kicsik, majdhogynem üzemi méretűek voltak. Hogy az üzemi vízrendezés sokoldalú feladatait megfelelően tudjuk értelmezni, érdemes a különböző beavatkozásokat az egyes termelési tényezők bevezetésében ismertetett alrendszereihez kapcsolva értékelni. Általános megállapítás lehet, hogy egyes állandó jellegű termőhelyi adottságok javítása egyszeri nagy beruházással és a művek karbantartásával lehetséges. A termelés kockázatát meghatározó, véletlenszerűen változó tényezők okozta károk elhárításához ezzel szemben nem elegendő az üzemen belüli műszaki létesítmények megépítése, hanem szükség van azoknak — a mindenkori változékony hatásoknak megfelelő — üzemeltetésére. Két, minőségében elkülönülő feladatról van tehát szó. Az üzemi vízrendezés feladatkörén belül maradva, az első típusú feladathoz sorolhatjuk a lefolyásviszonyokat javító tereprendezést, csatornázást, a talajvízszint süllyesztését szolgáló drénezést. A második típusú feladathoz sorolhatjuk a szabályozott felszíni vízelvezetést, amelyet a csapadék-visszatartás mindenkori feladatával (visszatartani minden természetes vízkészletet, amíg az eredményt növelő) összhangban kell megoldani. Ez tehát nagymértékben függ az időjárás változékonyságától. Ugyanide sorolható a felső talajréteg szikkasztását, illetőleg a talajvízszint szabályozását szolgáló drénezés, melyet a mindenkori helyzetnek megfelelően, vagyis szintén az időjárás függvényében kell üzemeltetni. Az első típusú (melioratív) beavatkozások létesítményeinek karbantartását szolgáltatás formájában is el lehet képzelni. A második típusú (vízháztartás-szabályozás) beavatkozások létesítményeinek üzemeltetését azonban nem lehet másként, csupán a termesztéstechnológián belül megoldani, mert a mindenkori pillanatnyi beavatkozás mértéke és iránya szorosan kapcsolódik nemcsak az időjárás változó helyzeteihez, hanem összefügg a termesztéstechnológiai feladatok összességével, s az azokkal való egyeztetés csak a termesztő irányításában képzelhető el. Amint viszont megvalósul a termőhelyi táblaszintű vízháztartás-szabályozás, ez érthetően visszahat a főművi befogadóhálózat üzemirányítására. A nagy csatornahálózatok üzemeltetésének két fő típusát ismerjük. Az egyszerűbb (és ma még nálunk a gyakorlatban tulajdonképpen ezt alkalmazzák) az ún. felülről való üzemirányítás, amelyben a főművi belvízátemelő telepek (szűk keresztmetsztet jelentő) terhelhetősége, illetőleg a magasabb rendű csatornák szállítókapacitása szabja meg a levezetés üzemi rendjét. Az intézkedés tehát hierarchikusan „felülről”, a főmű felől jön. Bonyolultabb az az eset, amikor az alsórendű elemek mentén jelentkező igények differenciált kielégítése a termőhely felől szabja meg az egész hálózat üzemeltetési rendjét. Vagyis az intézkedést az alulról jövő, térben és időben igen változékony igények váltják ki. Erre kell a fejlesztés során alkalmassá tenni a főművi hálózatot is. Az, hogy ábráinkon (8., 13.) mit helyeztünk felülre, az csupán azt fejezi ki, hogy a külön108
