Petrasovits Imre - Balogh János: Növénytermesztés és vízgazdálkodás (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1969)
I. A mezőgazdasági termelés és a vízgazdálkodás - 3. Vízgazdálkodás
1892-ben létesül az első „skatulyázás” Hódmezővásárhelyen és 1896-ban az első 27 kh- nyi szennyvízöntözés Aradon. Bővül az öntözésbe vont növények köre, és fejlődést mutatnak az alkalmazott öntözési módok is. Az ipar fejlődésével — 1880 táján — főként a bolgár kertészek munkája nyomán a városok körül öntözött kertészetek alakulnak. Ezekben találkozunk a fejlettebb barázdás öntözési mód kisüzemi formáival. Az első világháború a kertészeteket még inkább fellendítette, és sok öntözéses kertészet létesült. Ekkor már teljes határozottsággal jelentkezik az öntözéssel kapcsolatos jogi, szervezeti formák keresése. Két jelentősebb öntözőközösség alakul. 1892-ben a makiári Vízhasználati Társulatba 170 gazdálkodó 185 kh rét öntözésére társult. Az 1907-ben alakult ikervári Rétöntöző Társulat 330 kh-t öntözött. Ennek az időszaknak a végén a történelmi Magyarország területén 45 412 kh területen öntöztek, ebből a mai Magyarország területére 16 819 kh esett. Ez utóbbiak főként rét- és kisebb részben kertészeti öntözések voltak. Szántóföldi öntözéssel csak jelentéktelen területen és szórványosan lehet találkozni. Az első világháborút követő gazdasági leromlás és konjunkturális hullámzás kevésbé kedvezett az öntözés fejlődésének. Különösen visszaestek az előbbi korszak jelentős rétöntözései. Az első világháború befejezése után még újabb kertészeti öntözéseket is létesítettek, de néhány év után azok nagy része is megszűnt. Jelentősebb eseménye volt ennek az időszaknak — németországi példa nyomán — az esőszerű öntözés átmeneti fellendülése. 1923 után mintegy száz helyen, kb. 6359 kh területen öntöztek így. Ekkoriban létesült az első nagyobb arányú altalajöntözés a tótszentpáli (Zala m.) uradalomban, mintegy 2700 kh-on. E korszak figyelemre méltó eredménye volt egyrészt a rizs meghonosítása a mai Magyar- ország területén és bevezetése a köztermesztésbe, másrészt közel egy évszázados hazai öntözések tapasztalatainak összefoglalása és külföldi eredmények alapján értékes tanulmányok és átfogó tervek készítése. Ezeket a felszabadulás utáni időszakban is eredményesen lehetett és lehet felhasználni. Az öntözés megnövekedett jelentőségére utalt az is, hogy az akkori kormányzat e cél fejlesztésére 1937-ben létrehozta az Országos Öntözésügyi Hivatalt. Ennek keretében az öntözendő vidékeken termelési tapasztalatok gyűjtésére és az öntözőkultúra terjesztésére minta-öntözőtelepeket szerveztek. Az öntözés fejlesztését eredményezte a tiszafüredi öntözőrendszer (1940) és az 1943-ban elkészült békésszentandrási duzzasztómű. Figyelembe véve, hogy egyes régebbi öntözések megszűntek, majd új berendezések épültek, e korszak végén az öntözött területek nagysága mintegy 24 000 kh volt. Ebből 8300 kh rizs, a többi főként rét, továbbá kertészet és kisebb területeken már megindul a szántóföldi öntözés is. A második világháború pusztításai az öntöző gazdálkodás fejlődését is visszavetették. A hároméves, majd az ötéves terv a helyreállítási munkákon felül számottevően előre vitte az öntözés ügyét. Páratlanul rövid idő alatt olyan nagyarányú hidrotechnikai létesítmények épültek, mint pl. a tiszalöki vízlépcső (1954) és a Keleti Főcsatorna (1956). A felszabadulás utáni fejlődés lényeges sajátosságai: az öntözött területek ugrásszerű növekedése, az öntözés nagyüzemi módszereinek eredményes kutatása és terjedése. Az öntözött területek gyors és nagyarányú növekedése főként a rizstermesztés fellendülését eredményezte. Néhány év után azonban a rizstermesztés visszaesett. Ennek okát részben gazdaságpolitikai (túlzott ütem és területi arány, feszített termésátlag-tervek, egyoldalú 20
