Petrasovits Imre - Balogh János: Növénytermesztés és vízgazdálkodás (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1969)
III. A növénytermesztés problémái a károsan vízbő területeken - 4. Az időszakos vizbőség eróziós kárai és a talajvédelem
hó a növényállományban marad, míg kopár területekről a szél tekintélyes távolságra elhordja. Az erdős, bokros területek szélén hófúvások jöhetnek létre, míg a kopár területek hótakaró nélkül maradnak. A növényzet tehát a leesett csapadék átrendeződését is előidézheti. A csapadék tárolódását is elősegíti a növényzet, miután szerves anyagokban mindig gazdagítja a talajt, márpedig a szerves anyagok víztároló képessége nagy. Ezért a növényzettel borított talaj szabadföldi vízkapacitása mindig nagyobb, mint az ugyanolyan típusú csupasz talajé. A növényzet gyökerei a növényállomány alatt fellazítják a talajt és áteresztőbbé teszik. A növényállomány transzspirációja — mint az előzőkben láttuk — jelentős víztömegeket juttat pára alakjában a légkörbe. A talajfelületről bekövetkező párolgást — az evaporá- ciót — is befolyásolja a növényállomány. Érthetően, fordított arányosság áll fenn a növényállomány élő tömege és az evaporáció mértéke között. Ezt a hatást a talaj felületét esetleg borító avar még tovább fokozhatja. A fagyott talajrétegek vízzáró réteget jelentenek a vízgyűjtő területén. Megfigyelések szerint a szántott területen 8 nappal előbb volt talajfagy, mint a szomszédos erdőben. A fagy mélysége 0,35 m volt a szántóföldön, míg a fenyőerdőben csupán 0,07 és a lombhullató erdőben 0,1 m. A fagy mélységében észlelt különbségek ellenére is a terület egy időben engedett fel az erdőkben és szántókon egyaránt. Az ember tevékenységének szerepe az eróziós károk keletkezésében Az ember megjelenése már ősidőkben összekapcsolódott a vizgyűjtőterület természetes növénytakarójának megváltoztatásával. Az ősi társadalmak is — irtották az erdőt, legeltették a füves, bokros térségeket és — feltörték a talajt növényeik termesztésére. Az erdőírtás a legradikálisabb beavatkozás az erdőkkel borított vízgyűjtőterületek vízgazdálkodásába. Az erdőirtás történhet — égetéssel és — rendszeres, fokozatos vágással. Bár az erdő égetéssel történő irtása a primitív társadalomnak volt szokása, napjainkban is előfordulnak erdőégések. A mai erdőtüzek okozója legtöbbször véletlen baleset, azonban ma is előfordul olyan erdőégetés (főként a trópusi országokban), amelyet a mező- gazdálkodás céljaira új termőföld nyerése végett készakarva idéznek elő. A tűz csupán az állomány föld feletti részét pusztítja el. Ha az erdőtüzet nem követi valamilyen szisztematikus művelés vagy használat, a természetes növénytakaró rövidesen visszahódítja a területet. Az erdők vágással történő irtása időszakosan megismétlődő erdőgazdasági feladat. Az esetek többségében össze van kötve a terület újraerdősítésével. Bármilyen módon is irtják az erdőt, a csapadékból eredő elfolyás jelentős mértékben növekszik, s megkezdi talajpusztító munkáját; a talajlehordást, ami visszahat a lefolyás nagyságára, s így még rohamosabbá teszi a talaj eróziós elpusztulását. Az erdőirtáson mindaddig számolni kell a növekvő lefolyással és talajpusztulással, amíg a talajvédő növénytakaró újra ki nem alakul. Az újraerdősítés pedig mindenképpen néhány évet, sőt egyes fafajok esetében néhány évtizedet vesz igénybe. Az állatok legeltetése kétirányú hatást jelent: — járkálásukkal tömörítik a talajt és — az ehetőbb növényeket jobban lerágják, mint a kevésbé ízleteseket. 7* 99
