Péczely György: Éghajlattan (Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998)
3. Fizikai klimatológia - 3.2 Az éghajlati jelenségek térbeli dimenziói
áramlásnak kitett oldalai az úgynevezett luv oldalak gyakrabban és több csapadékot kapnak, mint a síkságok. Földünk legcsapadékosabb vidékein (Assam-hegység Indiában, a Kameruni-hegység tenger felőli lejtői Afrikában, az Andok nyugati lejtői Kolumbiában) a meteorológiai feltételek (bőséges vízgőztartalom, konvekcióhajlam) mellett mindig döntő tényező az előbb említett orografikus hatás. A hegyek légáramlásnak kitett oldalaival ellentétes lejtőin viszont a levegő leszáll, adiabatikusan fel- melegszik és szárazzá válik. Ezek az esőárnyékos vagy lee oldalak. Csapadékos és esőárnyékos hegyoldalak jellegzetesen csak ott alakulnak ki, ahol a bőséges vízgőztartalmat hordozó légáramlások iránya meglehetősen állandó és éppen vagy közel merőleges a hegyvonulatra. Olyan vidékeken, ahol a vízgőz-advekció változatos szélirányukhoz kapcsolódik, ez az ellentét elmosódik, és a csapadékmennyiségnek a magassággal tapasztalható növekedése válik általánosan jellemzővé. A magyarországi középhegységekben például a csapadék átlagos évi összege 100 méterenként 35 mm-rel növekszik. A csapadékmennyiség gyarapodása magas hegységekben azonban csak egy bizonyos szintig észlelhető. A legtöbb csapadék zónája abban a magasságban jelenik meg, ahol a telítődés miatt a kicsapódás elkezdődik. Itt ugyanis még nagyobb a vízgőztartalom, mint feljebb. A kondenzációs szint magassága függ a levegő hőmérsékletétől és nedvességétől, ezért a maximális csapadék zónájának magassága az év folyamán változik: télen leszáll, nyáron feljebb húzódik. Összegezve a tengerszint fölötti magasság legfőbb éghajlatmódosító hatásait megállapíthatjuk, hogy a magasság növekedésével a sugárzási egyenleg, a hőmérséklet és a vízgőzt ártalom csökken, a csapadék mennyisége pedig növekszik. 3.2 Az éghajlati jelenségek térbeli dimenziói Az előző részben áttekintettük azokat a fizikai és földrajzi tényezőket, amelyek egy adott hely éghajlatát meghatározzák. E tényezők egy része mint például a csillagászatilag lehetséges besugárzás évi összege egy adott változó (földrajzi szélesség) függvénye, ezért értéke egy adott földrajzi szélességen mindenütt ugyanaz. A földrajzi szélességhez kötődő zonális eloszlás a földfelszínre érkező tényleges besugárzás meny- nyiségében is jól kimutatható, s értéke két közeli szélességi kör határolta gömböv mentén szintén nagy területeken közel azonosan alakul. A Föld két domináló és egymástól fizikai, hőtani szempontból nagymértékben eltérő szubsztrátum típusa a víz és a szárazföld. Ezek regionális eloszlása, a tengerek és szárazföldek elhelyezkedése bolygónkon lényegesen módosítják a földrajzi szélességhez kötött szoláris éghajlatot, bár a különböző éghajlatok zonális rendjét nem mossák el. A vízfelszínek homogénnek tekinthetők, amelyeken adott energiabevétel esetén az energiaháztartás nagy térségen belül azonosan alakul. Más a helyzet a szárazföldek esetén. Itt a felszín változatossága, a szubsztrátumhoz kötött talajok eltérő fajtái, a 171
