Péczely György: Éghajlattan (Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998)
3. Fizikai klimatológia - 3.1 Az éghajlat-meghatározó tényezők
azonban mindig tartalmaz több-kevesebb szennyező anyagot és vízgőzt, amelyek a sugárzást tovább gyengítik. A sugárzásgyengítés szempontjából elsősorban a vízgőz és a különböző lebegő és ülepedő szennyező anyagok a jelentősek, mert ezek a napsugarakat részint elnyelik, részint pedig szétszórják. Ezek miatt a földfelszínen valójában mért /fv sugárzáserősség kisebb lesz az ideálisan tiszta és száraz légkör esetére vonatkozó /f-nél, amint azt a (2.11.2-2) összefüggésből láttuk. A sugárzásgyengülés mértékét a homályossági tényezővel fejeztük ki. A földfelszínre jutó napsugárzás energiahozamát legnagyobb mértékben a felhőzet módosítja, miután a felhőtakaró a ráeső sugárzás jelentős részét visszaveri, s ez a reflektált hányad elvész a földfelszín számára. A sugárzás-visszaverés mértéke függ a felhőzet függőleges és vízszintes kiterjedésétől és a felhő víztartalmától, azaz a térfogat- egységben levő felhőcseppek számától. így például a nagy víztartalmú és jelentős függőleges kiterjedésű cumulonimbus a ráeső napsugaraknak a 2<4 gm hullámhossz- tartományban 70—90%-át, a közepes vastagságú (500—1000 méter) stratus 59—84%- át, az altostratus 39—59%-át, míg a cirrostratus 44—50%-át veri vissza. A felhőzet szeszélyes tér- és időbeli változásai miatt az előidézett sugárzáscsökkentő hatás matematikai modellezése nincsen megoldva, ezért a légkör által előidézett teljes sugárzáscsökkentés mértékét csak mérések útján empirikusan határozhatjuk meg. Több évtizedre visszanyúló földfelszíni napsugárzás-mérések alapján eléggé megbízhatóan ismerjük a Nap sugárzási energiahozamának földgömbi eloszlását, azt több szerző térképezte. Budiko és Landsberg sugárzási térképei nyomán a 3.6. ábrán bemutatjuk a földfelszínre jutó napsugárzási energia átlagos évi összegét MJ-m~2 egységben. Az energiahozamok eloszlásában a szoláris klímának megfelelő övezetes rendszer jól felismerhető, azonban azon jellegzetes módosulások is észlelhetők. így a legnagyobb évi besugárzást nem az egyenlítő mentén tapasztaljuk, hanem attól északra és délre a 20°—30° földrajzi szélességek között a kontinensek fölött kialakuló sivatagi zónákban, ahol a napsugárzás évi energiahozama meghaladja a 8000 MJ • •m~2 értéket. Ezzel szemben az egyenlítői zónában helyenként 5000 MJ • m~2-nél is kevesebb az évi besugárzás mennyisége. A jelenség okaira részletesebben majd a főbb éghajlati elemek földi eloszlásának tárgyalásakor mutatunk rá, most csak megemlítjük, hogy az döntő módon a levegő vízgőztartalmától és a felhőzet mennyiségétől függ. Világos képet kapunk a légkör sugárzáscsökkentésének kettős mechanizmusáról (a tiszta levegőanyag sugárzáselnyelése, valamint a vízgőz, szennyező anyagok és felhőzet szerepe) és annak globális földgömbi rendszeréről, ha kiszámítjuk a napsugárzás évi energiahozamának az egyes földrajzi szélességekre vonatkozó átlagértékeit, és azokat egybevetjük a légkör felső határára érkező besugárzás, valamint az ideálisan tiszta és száraz légkör esetén várható besugárzás övezetes átlagaival. Az idevonatkozó adatokat a 3.3. táblázat tartalmazza. A táblázat 1 . oszlopában a légkör felső határára érkező és a (3.1.1-11) formulával kiszámítható besugárzás évi összegei szerepelnek. A 2. oszlop az ideálisan tiszta és száraz légkör által csökkentett s a (2.11.2-1) képlettel 135
