Pálfai Imre: Belvizek és aszályok Magyarországon. Hidrológiai tanulmányok (KÖZDOK Kft., Budapest, 2004)

Belvizek - Történeti visszapillantás és a közelmúlt nagy belvizei

Történeti visszapillantás és a közelmúlt nagy belvizei

5. ábra. Nyári félévi csapadék az Alföldön 1941-ben

Az 1940^11. esztendők erős csapadékossága 1942-ben is folytatódott, s ezzel betetőzte az 1930-as évek második felétől kibontakozó nedves periódust. Az 1871-1942 közötti szegedi csapadékadatok elemzéséből kiderül (Hatolykai Pap 1945), hogy az 1936-42. évi erősen nedves évsorozathoz fogható régebben nem volt. Az évenkénti tekintélyes csapadéktöbblet megszakítás nélküli sorozata a talajvíz olyan nagyfokú halmozódásához vezetett, ami - a talaj vízbefogadó-képességének csökkenése révén - 1941-ben és 1942-ben nagy mértékben hozzájárult a belvízképződéshez. A talajvíz sok helyen a felszínre tört, s így közvetlenül is növelte a belvíz mennyiségét (Sümeghy 1942). A talajvíz szintjének a szóban lévő időszakaszban tapasztalt változására a 6. ábra mutat példákat.

Az Alföldön 1941/42. telén még az 1939/40. évinél is több hó hullott (7. ábra). A legnagyobb hóvastagság kiemelkedő értékei: Debrecen 0,70 m, Túrkeve 0,71 m, Szeged 0,72 m, Felsőszentiván és Baja 0,80 m. A talajfagy ekkor is mélyre hatolt, mert - a két évvel korábbihoz hasonlóan - ez a tél is rettentően hideg volt (8. ábra). A legalacsonyabb hőmérsékletet, -34 °C-t (!), 1942. január 24-én Kunszentmiklóson és Baján mérték (OMSZ 1953). Szerencsére a hó február végétől kezdve - kisebb olvasztó esők kíséretében - lassan és fokozatosan olvadt el, de még így is óriási elöntések keletkeztek, főleg a Dél-Alföldön. A talaj fagy csak március közepén engedett föl, a talajvíz pedig egyre magasabbra emelkedett. „Sok helyen a rendesnek fordítottja állt elő: ahelyett, hogy a víz a talajba szivárgott volna, a talajból tört elő. Közönséges talajkutak túlfolyó forrásként működtek, nagy terjedelmű medencék megteltek és túlcsordultak a talajból fakadó víztől” (Bárczay 1943).

48