Pálfai Imre: Belvizek és aszályok Magyarországon. Hidrológiai tanulmányok (KÖZDOK Kft., Budapest, 2004)
Aszályok - Történeti visszapillantás és a közelmúlt nagy aszályai
Három évszázad aszályai a Tisza-völgyben Első pillanatra talán meglepő, hogy a Tisza-szabályozás kérdéseit tárgyalva az aszályokról is szólunk, de ha meggondoljuk, hogy a Tisza-völgyet legsajátosabban éppen szélsőséges vízháztartása - egyszer a túl sok víz, máskor a kevés víz - jellemzi, belátható, hogy a folyószabályozási és az ahhoz leginkább kapcsolódó árvízi kérdések mérlegelésekor a vízszegény időszakok vizsgálatát sem hanyagolhatjuk el. Az előadássorozat szervezőit nyilván ez a teljességre való törekvés vezette, amikor programba vették ezt a témát is. Előadásomban három évszázad aszályait tekintem át. Mindegyiket természetesen nem ismertetem, csak a legnagyobbakat emelem ki. A 18. század első nagy aszálya 1718-ban pusztított. Ennek drámai következményei Erdélyben vetekedtek a pestis következményeivel. A korabeli krónikákból kiderül, hogy 1717. május közepétől 1718. szeptember elejéig alig esett eső. A terméketlenség miatt 1718-ban akkora éhínség lett, hogy a ,, megdöglött lovaknak kutyáknak testeit, sőt Háromszéken Ozsdola faluban az éhség miatt megholt gyermekek elszáradt húsait ették némelyek; szóval akkora éhség volt, hogy némely falvakban annyin holtak el éhség mint pestis miatt” (Benkö 1853). Ezt az esztendőt az alföldi vidékeken is a tavasztól őszig tartó szárazság és a nagy hőség jellemezte. A debreceniek így panaszkodnak 1719. évi évkönyvükben: ,,Minthogy Isten ö szent felsége tavaly irtóztató nagy szárazsággal látogatott meg bennünket, mely miatt mindenféle vetéseink kiosztanak. " (Szűcs 1870/71). Az 1720-as évek közül is több száraz volt, különösen 1726, de legfőképp 1728. Szegeden ekkor zajlottak a hírhedt boszorkánypörök. Az eső elmaradását - a sok egyéb baj mellett - a nép vallástalanságának tulajdonították, s a „felelősöket” (összesen 13 személyt), kik ,,bűbájos mesterségükkel s az ördög segítségével 7 esztendeig elvonták a szegedi határról az esőt s harmatot”, máglyára ítélték, s a Tisza mentén, az azóta Boszorkány-szigetnek nevezetett részen, megégették (Reizner 1899). A 18. század legsúlyosabb aszályai a század vége felé, 1779-től kezdve bontakoztak ki. Ebben az időben átlagosan minden második év aszályos volt. A csapadékszegénység szokatlanul nagy hőséggel (nyáron 40 °C körüli maximumokkal) párosult. Az 1790. évi aszály különösen a Közép-Ti- sza vidékét sújtotta. 1794-ben - szolnoki följegyzések szerint - „Ismét olyan nagy szárazság uralkodott, hogy fölülhaladván az 1790-ki esztendőnek terméketlenségét, sem az őszi, sem a tavaszi vetésekből csak vetni való magot sem lehetett fölvenni; a szénának hasonlóan sem gyepen, sem a tiszarétségén semmi termése sem volt... 1794-ben Békés vármegyében is oly sülevényes volt az időjárás, hogy a gazdák messze földön drága pénzen bérelt legelőre kényteleníttettek hajtani barmaikat, melyek télre haza kerül269
