OVH: A vízgazdálkodás fejlesztésének alapjai és irányai. A Vízgazdálkodási Keretterv összefoglalása (OVH, 1984)
1. A magyar vízgazdálkodás történeti és természetföldrajzi adottságai
A porózus rétegekben tárolt teljes vízikészlet adatait a 8. táblázat tartalmazza. 8. táblázat Hőmérsék- lefti kategória °C Elterjedési terület ezer km2 Tárolt vízkészlet km2 —35 61 1220,0 36—59 50 1000,0 60—89 25 375,0 90 felett 15 120,0 2715,0 Porózus hévízitározóimkból mintegy 340 000 m3/nap mennyiségeit termelnek ki, melyből 180 000 m3/nap a 60 °C feletti víz. A felszín alatti vizek minőségét az ivóvízellátás szempontjából Ítélik meg. Az ország ivó- víztermelésének jelenleg kb. 90%-a a felszín alatti vizekből származik. 1.3. A magyar vízgazdálkodás helyzete a Duna-medencében Magyarország 93 ezer km2 területe a Duna vízgyűjtő területéhez tartozik, és a Kárpát-medence legmélyebb része. A Duna mintegy 820 ezer klm2-nyii vízgyűjtő területén (7. ábra) nyolc országnak van fontos területi és parti érdekeltsége (NSZK, Ausztria, Csehszlovákia, Magyarország, Jugoszlávia, Románia, Bulgária, Szovjetunió), és további négy ország területe érinti a vízgyűjtő hegyvidéki részeit (Svájc, Olaszország, Lengyelország, Albánia). Az országhatárok és a vízhálózat kereszteződései természetesen a vízgazdálkodás szempontjából csupán potenciális előfeltételt jelentenek. Ezek csak akkor válnak érdemi feltétellé és együttműködési indítékká, ha az elkülönített területrészeket a hidrológiai folyamatok révén társadalmi-gazdasági szempontból jelentősnek ítélt hatások érik vagy összekapcsolják. A felmerült indítékokat pedig csak akkor követi tényleges együttműködés, ha annak vállalását mindkét, illetve valamennyi érintett fél a maga szempontjából előnyösebbnek ítéli az esetleges korlátok vagy károk eltűrésénél vagy ezeknek belső — nemzeti — feloldásánál. A hazai vízgazdálkodás szempontjából a Duma-völgyön belül kiemelt fontosságú terület a Kárpát-medence, amelynek felszíni vízhálózata hbsszú szakaszokon és nagy számban alkotja, illetve keresztezi az ország határait (2. ábra). Az ország medence-jellegéből adódóan a hatások a Kárpát-medence főbb felszín alatti víztartó rendszereit is keresztezik, továbbá megosztják a peremvidékek belvízi öblözetéit is. A hidrológiai kapcsolatok számszerű jellemzéseként említsük meg, hogy a folyóként nyilvántartott 18 vízfolyásunk közül mindössze négy (a legkisebbek közé tartozó Marcal, a Sió, a Zagyva és a Hortobágy) nem keresztezi az országhatárokat, és a vízfolyásokban évente átlagosan az ország területéről kilépő 120 km3-nyi vízmennyiség 20-szorosa az ország területén belül keletkező, mintegy 6 km:í-nyi évi átlagos lefolyásnak. Magyarország és a Kárpát-medence más országai számára — a hosszú történeti múltra visszanyúló dunai hajózástól eltekintve — az első világháborút követő években az országhatárokkal megosztott árvízvédelmi és belvízvédelmi rendszerekhez kapcsolódóan vált szükségessé a vízgazdálkodási együttműködés kialakítása. Alapelveit az 1923. évi párizsi szerződéssel1 létrehozott Állandó Dunai Vízügyi Bizottság (CRED) határozta meg, és elsőrendű törekvés volt a nyilvánvaló konfliktus-helyzetek megelőzése, s az elhárításukhoz szükséges, minimális szintű együttműködés feltételeinek biztosítása. Az ilyen adottságok között megindult, és mindmáig .az államközi vízügyi kapcsolatok alapját jelentő árvízi és belvízi együttműködés súlypontja hamarosan a közvetlen kétoldali kapcsolatok irányába tolódott el, és — tartalmát tekintve — elsősorban az országhatárokhoz közvetlenül csatlakozó árvízvédelmi rendszerek és más műszaki létesítmények üzemének, fenntartásának és szükség szerinti fejlesztésének összehangolására irányult. A Duna, a Tisza és főbb mellékfolyóik mentén ugyanis az árvízi és belvízi rendszerek szétválása és az együttműködés megindulása arra az időszakra esett, amikorra már lényegileg a művek kiépítése is befejeződött. Ezek az adottságok azonban egyrészt a folyócsatornázás és a hegyvidéki víztározás előtérbe kerülésével, másrészt a védelmi biztonság iránti igények -nagymértékű differenciálódásával ma már fokozatosan megszűnőben vannak. Hosszabb távlaton az árvízi és belvízi együttműködés.t ismét rendszer-problémának kell tekinteni, amelynek kérdései egyre szorosabban összekapcsolódnak a többcélú folyóhasznosítással és a vízgyűjtő területek víz- gazdálkodásának közös érdekű fejlesztésével, különösen a vizek minőségének védelmével. A korábbi minimális szintet jóval meghaladó mértékű és jellegű együttműködést kívánó közös érdekű fejlesztések iránt az 1960-as évek elejétől kezdődően elsősorban a többcélú folyóhasznosításban és a vízgyűjtőnkérvti átfogó víz- gazdálkodásban merültek fel indítékok. Az előbbiek kiemelkedő jelentőségű példája a magyar—csehszlovák közös Duma-szakasz vízerő- hasznosításfi lehetőségeit, valamint víziútfejlesz- tési és árvízvédelmi feladatait egyaránt szolgáló Gabcíkovo—Nagymarosi Vízlépcsőrendszer, amelyik az 1977. évi államközi szerződéssel a megvalósítás szakaszába lépett. A vízgyűjtőnkénti átfogó vízgazdálkodási tervezés legjelentősebb példája az öt tisza-völgyi ország vízügyi intézményeinek 1968-ban, a KGST állandó munkacsoportjaként létrejött államközi együttműködése, amelynek eredmé21
