Nagy László (szerk.): A vízgazdálkodás fejlődése (TIT, Budapest, 1970)

III. Dr. Lászlóffy Woldemár: Magyarország vízviszonyai

15. kép. A Sajó vizét számos hegyi patak duzzasztja

szetes lefolyása. A belvizek levezetésére kiépült csatornahálózatnak egyik legfontosabb eleme az ősi erek vonalát követő Hortobágy—Berettyó főcsatorna. A Körös—Tisza—Maros-szögben hasonló szerep jutott a Szárazérnek.

A Tiszántúl északi részén a Nyírség 130—160 m magas dombvidéke terül el. A sok lefolyástalan teknő vizeit sűrű, mesterséges csatornahálózat juttatja a Lónyay-csatorna közvetítésével a Tiszába.

A tiszai vízgyűjtő észak—északkeleti részének fő vízgyűjtője a Bodrog. A Keleti Beszkidekből különböző néven déli irányban lefutó vízfolyások egyesüléséből keletkezik. Vízgyűjtőterületének magassági viszonyaira jellemző a három, aránylag alacsonyan fekvő kárpáti hágó: a Duklai (502 m), az Uzsoki (889 m) és a történelmi nevezetességű Vereckei (841 m). Noha van a Bodrog vízgyűjtőjében, különösen a keleti felében, néhány 1000, sőt 1600 m-t meghaladó csúcs, a terület jelentékeny része 110 m körüli síkság (Bodrog-köz), amely egykor mocsarakban bővelkedett. A Bodrognak is csupán torkolati szakasza tartozik hazánkhoz.

93