Nagy László (szerk.): A vízgazdálkodás fejlődése (TIT, Budapest, 1970)

II. Károlyi Zsigmond: A vízgazdálkodás előzményei, a vízhasznosítások és a vízimunkálatok kialakulása és fejlődése

A rómaiak már rég nem voltak a földdel együtt élő, annak természetét ismerő földműves-nép, hanem hódító-rabló katonákká váltak. A légiók civilizációt terjesztő tevékenysége ellenére lényegében az egész birodalom rablásból, más népek és országok kizsákmányolásából élt. Ez a magatartás jellemezte a földhöz való viszonyukat is. Nemcsak másutt, de saját földjükön is rablógazdálkodást folytattak, amit a technika, illetve az ipar fejlődése — elsősorban a fém- és kerámia-technológia tüzelőanyag-szükségletének fokozódása! — mint mindenütt az egész mediterrán és szubtrópusi övezetben, különösen súlyossá és veszélyessé tett. Erre célzott Marx jó 100 évvel ezelőtt Engelshez írott soraiban:

,,Ha a kultúra a természet vad erői szerint fejlődik, és nem irányítják tudatosan . . . csak sivatagokat teremt."

A közel-keleti és távolcbbi keleti civilizációk pusztulását még talán lehet a két vélt fő ok: a barbár pusztítás vagy természeti katasztrófa egyikére, vagy akár mindkettőre visszavezetni. Bár a kínai Nagy Fal által védett Belső-Kína elsivatagosodása már aligha írható a mongolok rovására. Azonban csak úgy, ha figyelmen kívül hagyjuk valamennyi civilizáció pusztulásában közös és alapvető elemeit: a földdel és vízzel való rablógazdálkodást, a természet vízháztartása egyesúlyának megbontását, vagyis a talajpusztulást, elsivata- gosodást.

Természetesen közrejátszottak mindebben a társadalmi, illetve termelési rend, a rabszolgatársadalom sajátosságaiból, fejlődési korlátaibái fakadó tényezők: a műszaki-gazdasági-szervezési ismereteknek egy szűk uralkodó réteg általi monopolizálása is. A felső, vezető réteg pusztulása az egész birodalom, illetve birodalmak pusztulását jelentette. Az öntözőrendszerek, vízművek hatalmas méretei, s áttekintésüknek, fenntartásuknak növekvő feladatai mellett az egyén és a fizikai munkára korlátozódó népi hagyomány tehetetlenné vált. A termelési szervezet széthullásával, sőt már meglazulásával is, a társadalom, a nép — szerencsés esetben is — a korábban már elért eredményeknek legfeljebb csak az elemeit menthette meg: vegetálhatott csak, de nem fejlődhetett. — Sőt, szinte azt mondhatjuk, mint ez a Római Birodalom esetében világosan látszik, e birodalomnak méretei túlnőttek azokon a kereteken, amelyek az akkori műszaki-gazdasági és szervezési ismeretekkel még kormányozhatok, fenntarthatok, fejleszthetők voltak. Létük alapjait saját maguk gyengítve, talán önmaguktól is szétestek volna.

A probléma nyitjára az Itália szívében, a birodalom fénykorában meginduló mezőgazdasági hanyatlás, elkopárosodás, elnéptelenedés és a Hannibál kora óta háborút nem ismerő, Itáliának ugyancsak egyik éléstárát jelentő Carthago, a Colonia Africa, pusztulása derít fényt. Itt a két vélt fő ok

77