Nagy László (szerk.): A vízgazdálkodás fejlődése (TIT, Budapest, 1970)
II. Károlyi Zsigmond: A vízgazdálkodás előzményei, a vízhasznosítások és a vízimunkálatok kialakulása és fejlődése
színhelyeivé lettek és mindent magukba foglaltak, ami az akkori időben az üdüléshez és szórakozáshoz kellett. A leghatalmasabbak Néró, Vespasianus, Trajanus és Titus thermái voltak, de valamennyit túlszárnyalta Caracalla thermája, a római építészet egyik remeke. Az épület alapterülete 110 536 m2 volt, és egyszerre 1600 fürdőző befogadására tervezték. Azóta sem építettek sehol a világon ilyen pazarló fényűzéssel berendezett fürdőket. Külön férfi és női szárny volt bennük, külön vetkőző helyiségekkel, meleg- és hidegvizű medencével (frigidarium), gőzfürdővel (caldarium, sudatorium, masszázs, és tornatermekkel (palaestra). És minthogy e fürdőkben nevük szerint is a legfontosabb a melegvíz-szolgáltatás volt, természetesen mindegyikben megtaláljuk az üzemeltetéshez szükséges tüzelőteret és vízmelegítő kazánt is (praefurnium). A nagy fürdőkön kívül még összesen 850 közfürdő és 1350 közkút és vízmedence, illetve szökőkút ontotta állandóan a vizet. . . A szennyvizek elvezetését nem kevésbé impozáns csatornarendszer biztosította. Építése még a rómaiak elődei, az etruszok idejében (Tarquinius Priscus uralkodása alatt i. e. 616—578 között) megkezdődött. A csatornák — kezdettől fogva — kőboltozattal készültek és a főgyűjtőcsatorna, a „Cloaca Maxima” méretei meghaladták szélességben a 322, magasságban a 4,2 m-t. (Ez azonban az esésviszonyoktól függően változott.) Egyes szakaszaiból következtetve eredetileg talán lecsapolás céljait szolgáló, részben nyitott csatorna lehetett, amelyet később boltoztak be.) E nagyszabású alkotások között szemlét tartva, valóban igazat kell adnunk Plinius idézett büszke szavainak, sőt a kissé elfogult Frontinusnak is: „A víznek ilyen és sokak számára hasznos építményeivel, összehasoníítha- tók-e haszontalan piramisok, vagy a görögöknek egyéb, bár nagyhírű, és értéktelen művei?” És mégis: az éremnek másik oldala is van! A vízellátásnak ez a pazarló gazdagsága valójában esztelen és a római birodalomra annyira jellemző rablógazdálkodás volt. A város körüli területeket csaknem 100 km-es körzetben fosztották meg az életet adó víztől! A város éléstára, az egykori virágzó Latium, a latinok ősi földje, nemcsak azért nem tudta ellátni a várost élelemmel, mert túlságosan nagyra duzzadt, hanem azért sem, mert a környék mezőgazdasága a víz hiányában lehanyatlott. Ebben persze a vízpazarláson kívül nagy szerepe volt annak is, hogy a környező erdők áldozatul estek a fejlődő ipar tüzelőanyag-szükségletének. A terület természetes vízháztartása felborult, a vidék egyre jobban elnéptelenedett, a latiumi parasztság a városba tódult, és az ellátásra váró proletariátus számát szaporította. A város 72 \
