Nagy László (szerk.): A vízgazdálkodás fejlődése (TIT, Budapest, 1970)

II. Károlyi Zsigmond: A vízgazdálkodás előzményei, a vízhasznosítások és a vízimunkálatok kialakulása és fejlődése

ismételt támadásaikkal leigázhatták, majd végleg megsemmisítették Mezopotámia, India ősi civilizációit. . .

Az öntözőrendszerek és az egyéb vízi létesítmények állandó karbantartást, gondos és tervszerű üzemeltetést, céltudatos és lankadatlan munkát kívánnak. És mit tudtak a barbárok az öntözésről, az öntözőrendszerekről, a vízművekről!? Semmit. (De ez nem is róható fel nekik, hiszen a 20. század civilizációja közepette is csak legújabban és kemény küzdelem árán sikerült kivívni a vizekkel való tervszerű, céltudatos és folyamatos foglalkozás, a ,,víz- gazdálkodás" szükségességének elismerését!)

így Mezopotámiában, az egykori mondabeli Edénkért földjén, az évezredeken keresztül virágzó birodalom területén, egyre gyakrabban hangzott fe! — újabb és újabb változatban — az ősi panasz, mely az első nagy barbár támadás, a guteusok nomád hegyitörzse pusztításainak emlékét őrizte meg az i. e. 2230-ból:

„Országunk kegyetlen ellenség kezében van. Isteneinket fogságba hurcolták. Népünket sarcokkal és adókkal terhelik. Csatornáinkkal és öntözőműveinkkel senki sem törődik. A Tigris nem hajózható többé. Földjeinket nem öntözik. Földjeink nem adnak termést."

Míg végül aztán még a jajszó is elhalt: győztek a vaskor barbárai. Mezopotámia elpusztult.

A legszerencsésebb még Egyiptom volt, mely olyan civilizált hódítók uralma alá került, mint Nagy Sándor, a hellenizmus korának nagy uralkodója, majd később a római impérium, amely nem semmisítette meg az adózás alapját jelentő gazdasági életet. Egyiptom öntözése, ha nem is fejlődött, ha vegetálva is, de túlélte a görög, római, majd a török birodalom bukását is.

59