Nagy László (szerk.): A vízgazdálkodás fejlődése (TIT, Budapest, 1970)
IV. A vízgazdálkodás szakágazati története - 12. Dr. Dávid László: Halastavak és tógazdaságok
•I 103. ábra. A tógazdaságok fejlődése főépz tel' toterulet a fejlődi 's trndenc Ója ütemeit terűim A tagoz c a sógok m tgost/asa fovizggüj 'ok sí érint 1890 1900 1910 1920 1930 19*4 1950 I960 1970 1980 1990 éveli Hazánk legrégibb, ma is működő halastava a tatai öregtó, amelyet a XV. században Zsigmond király létesített, majd később Mátyás király újjáépített. Benne a Dunából kifogott nagy vizákat tároltatta, amelyek a külföldi vendégeknek is érdekes látnivalóul szolgáltak. Belterjes haltenyésztésre még hosszú ideig nem volt szükség, mivel a szabályozatlan vízfolyások ártéri kiöntéseinek könnyen felmelegedő vize bőséges táplálékot nyújtott a halivadék részére. A múlt században megindult tervszerű folyószabályozási munkák és ármentesítések következtében azonban ezek megszűntek, az összeszűkült hullámtereken az árvizek már hamarabb vonulnak le, a hajózás is zavarja a halak életét, az ipartelepek szennye pedig méginkább rontja életkörülményeiket, s így a folyók régi bő halállománya egyre jobban megcsappant. Az 1879-ben megszervezett vízügyi szolgálat, a nyolcvanas évek derekán létrejött Országos Halászati Felügyelőség és a halászati egyesületek védelmükbe vették a nyílt vizek halállományát. Számos helyen haltenyésztő álló más létesült és az első korszerű halastavak megépítésével megvetették az alapját a nemesponty tenyésztésnek is. 1893-ban Vácott létesítették az ország első halkeltető tavát, majd 1894-ben Simontornyán épült az első ma32* 499
