Nagy László (szerk.): A vízgazdálkodás fejlődése (TIT, Budapest, 1970)
IV. A vízgazdálkodás szakágazati története - 10. Ambrus Lajos–Najmányi László–Vaits Ferenc: Vízrendezés
belvízképződéshez vezethet. A vályog talajokon még szélsőségesen nagy őszi csapadékok sem jelentenek belvízveszélyt. A talaj típusa mellett a belvízképződés szempontjából lényeges a talaj szerkezete, fizikai állapota is. Legjobb vízgazdálkodásúak a morzsás szerkezetű talajok. Pórusaikban és kapilláris hézagaiban a legkedvezőbb a növényi élet számára nélkülözhetetlen víz és levegő aránya. A belvíz a talajból a levegőt kiszorítja, a talajmorzsákat szétiszapolja és az oxigénmentes környezetben végbemenő redukciós kémiai és anaerob biológiai folyamatok a talaj szerkezetét tönkreteszik. A vízrendezési munkáknak ezért mindig meg kell előzniök a talajjavításokat. A talaj felszínének esése az Alföldön igen csekély. Több száz km2 kiterjedésű területen ritkán találunk 4—5 m-nél nagyobb szintkülönbségeket. A vízvezető medrek, erek és csatornák esése még kisebb, alig több 10—20 cm-nél kilométerenként. Jellemző a térszíni elhelyeződés: általában a legmagasabb szintben vályog, középen szik, a legalacsonyabban az agyag helyezkedik el. Ha az eső intenzitása nagyobb, mint a talaj vízvezetőképessége, vagy a talajt a megelőző csapadék már telítette, a csapadéknak az a része, amely amely beszivárogni nem tud, a felszínen kisebb-nagyobb tócsákat alkot. Nagyobb csapadék esetén a tócsák szétszórtan foltokká, a foltok belvíz- elöntésekké folynak össze. Az elöntésekből a víz a terep esését követve a természetes ereken vagy mesterséges csatornákon keresztül folyik le a környező vízfolyásokba és folyókba (befogadók). Ha a belvíz lefolyástalan mélyedést tölt ki, pangó vízként megmarad, csak a párolgás és lassú elszivárgás tünteti el. A belvízképződésnek ez a formája jellemzi az Alföld és a Tiszántúl rossz vízgazdálkodású talajait. Az elöntések kiterjedése a meteorológiai és hidrológiai tényezők alakulása szerint igen változatos. Az eddigi észlelt legnagyobb elöntéseket az 1940—42. évi belvizek okoztak (48. táblázat). Az Alföld és a Duna—Tisza köze jellegzetes éghajlati talaj: és esésviszonyai között a belvízrendezésnek, vagy ahogyan ma nevezzük, a síkvidéki vízrendezésnek sajátos formái alakultak ki. A vízrendezés általános fogalomkörén belül ezért kell külön választani a síkvidéki, illetőleg a hegy- és dombvidéki vízrendezést. A belvizek összegyülekezésének és lefolyásának megfelelően a belvizek levezetésének két jellegzetes szakaszát különböztethetjük meg. Az ereken és 422
