Mészáros Vince: Széchenyi István és a vízgazdálkodás (VÍZDOK, Budapest, 1974)

Széchenyi fellépése

rodva, tudatosan járta végig élete útját, a valóban szomorú végig.

Nem a véletlen, nem a pillanat hatása alatt cselekedett, hanem hivatás betöltésére vállalkozott, amelyre kora fiatalságától készült. Nemcsak azért, mert hatott rá a család szelleme. Bár ez az indítás szólalt meg az alig 12 éves fiú magyar nyelvű levelében, melyben atyja múzeumalapító gesztusára utalva kívánja, hogy

„én is példáját valaha kövessem, és édes Hazámnak boldogságát mennyire tőlem kitelhet, előre mozdíthassam.”3

Többről van itt szó. A fiatal huszártiszt már 18 éves korában látta, és le is írta atyjának egyik levelében:

„A selejtesek száma mindenütt nagyobb, mint a derekaké!”

Ö pedig nem akart a selejtesek közé tartozni. Kitartással művelte magát. Vakmerő katonai bravúrok közepette irodalommal, művészetekkel foglalkozott, ta- nulmányutakat tett. A gyerekkorától beszélt magyar és német nyelv mellé megtanult latinul, görögül, olaszul, franciául, angolul, sőt később, amikor munkájában hasznát látta, törökül is. Tanulmányútjain rendkívüli érdeklődéssel fordult a műszaki, a gazdasági és a társadalmi élet jelenségei, eredményei felé. Mindent megfigyelt, feljegyzett és abból a szempontból mérlegelt, hogyan hasznosítható hazájában.

„Hiszen van nekem egy hazám, egy szegény szerencsétlen hazám, de azon nem lehet segíteni, most még nem . .De később?m

Első angliai tanulmányút járói 1815 novemberében készült feljegyzései között oldalakon át olvashatjuk:

8