Mészáros Vince: Széchenyi István és a vízgazdálkodás (VÍZDOK, Budapest, 1974)
Széchenyi fellépése
„bőgős” hajókat „hegymenetben” állatok vagy emberek vontatták, lefelé a víz sodrával haladtak. De még ennek az elmaradott szállító technikának sem voltak biztosítottak a feltételei. A hajóvontatáshoz a folyók partján járható vontató utakra lett volna szükség. 1830 körül, még a Duna-part egy részén is olyan volt az út, hogy a vontató lovak szügyig süllyedtek a posványba. A hajózást akadályozták a folyókon sűrűn kikötött hajómalmok is. Baja és Pozsony között mintegy 600 hajómalom állott a Dunán. A Tisza lápos, ingoványos árterületén az év nagyobb részében inkább lehetett könnyű bárkákkal közlekedni, mint kerekes járművekkel. Szolnokról Karcagra, Kolozsvárról Gyulára a tavaszi bővíz idején, „talpakon” (tutajokon) és könnyű bárkákon folyt a szállítás. A lápok és ingoványok birodalmának sajátos népi járműve volt a széles lapos fenekén szánként tovacsúszó sárhajó. A köznép életét szegénység, kizsákmányoltság, el- hagyatottság, reménytelenség — a köznemesség nagy részét műveletlenség, önző elzárkózás és kiváltságainak védelme —, a főnemességet pedig a nemzettől vgló elidegenedés jellemezte. Hogy látta ö? „Kesergek hazám haláltusája felett. Minden tünet haldoklóéra vall. . .”lü „Sokat fecsegünk a mi »dicső Eleink«-ről! — ők a’ legfontosahbról elfelejtkeztek —, a nemzeti függetlenségről’. — Fennáll Hollandia, Dánia, Svédország, Németország annyi kis állama, — Magyarország nem tudott, vagy nem akart magában állani!!!: — Kutyákat kellene a mi őseink mellé temetni. —”il 11
