Mészáros Vince: Széchenyi és a magyar vízügyek (VÍZDOK, Budapest, 1979)
A Duna–Majna-csatorna a 19. században
tató költsége; még roppantabb az ellenzés; se jobbra, se balra nem dűl azonban a tárgy hanem függ és függésben mind nagyobb érettségre virul; és Németország legkisebb városában nagyobb érdeket szül, mint nálunk tán a legnagyobban. Politikai körülmények azonban nem tanácsolják, sőt nem engedik a fennhangon szólást. Mi tehát tanúk nélkül, tán rágalmazók közt, hallgatva dolgozunk Orsóvá táján; de dolgozunk éjjel nappal, némán ugyan, de azért nem kevésb lelkesedéssel. Csak én szólamlom meg néha »magyar nyelven« —- kevesektül ismert, még kevesebbektül kedvelt magyar nyelven — melly odakünn visszhangra nem talál. És Németország, melly természeti fekvése szerint s mert az is osztozik Dunánkban, legbuzgóbb a tárgy körül, — semmi legkisebbet nem hall a dunai válla- latrul, t. i. hajózási tekintetben, minthogy Magyarország lecsapolása nem felette érdekelné.”98 A bajorok által tervezett Duna—Majna-csatorna egy évtizedes hatalmas munkával megépült és lehetővé tette a két folyam közötti vontató hajózást. A „LAJOS-CSATORNA” 1846-ban történt megnyitása s az európai víziúthálózat által megnyíló új piacok lehetősége külföldi tőkéscsoportok figyelmét is felkeltette a Duna és Magyarország iránt, s a Vaskapun át most már transzkontinentális vízi úton megközelíthető al-dunai tájak iránt. A kezdeti virágzás után azonban a csatorna forgalma visszaesett. A 19. sz. második felében kiépülő európai vasúti hálózat versenyét nem bírta sem az áruszállítás tömege, sem a szállítás gyorsasága vonatkozásában. Tőkehiány miatt a csatorna fejlesztésére akkor nem volt lehetőség, s nemzetközi jelentősége lassan-lassan elhomályosult, feledésbe merült. Nem véletlen, hogy két évtized múlva a Dunának a nyugati vízi utakkal való összeköttetése lehetőségére éppen Széchenyi hajóskapitány fia, Széchenyi Ödön hívta fel újból a figyelmet. „Azon eszmétől áthatva, hogy boldogult atyám áldásdús nyomdokait követve, csekély tehetségem sze66