Mészáros Vince: Széchenyi és a magyar vízügyek (VÍZDOK, Budapest, 1979)
Széchenyi fellépése
zott létre, az üterünk sebessen ver? S ha valaki ezt a nevezetes helyet azzal a szép álommal hagyja el, hogy otthon valami hasonló nagyszerűt fog kezdeményezni” ?'M Ez a szellem hatotta át, amikor az 1825. évi ország- gyűlésre hazatért. A cselekvés szándékát tovább mélyítették benne a hazai állapotok, melyeket az ország- gyűlést követő mozgalmas, tevékeny évek során ismert meg teljes valójukban. Hazánkat a XIX. sz. elején elmaradott mezőgazdaság, jelentéktelen ipar és kezdetleges közlekedési viszonyok jellemezték. Mai területének több mint harmadát mocsár és víz borította. A gazdasági fejlődést a feudális szemlélet, az udvar gazdaságpolitikája, a tőkeszegénység és a kezdeményező erő hiánya egyaránt gátolta. A török háborúk, majd a Rákóczi-szabadságharc leverése utáni állapotokból alig magához térő ország szomorú képet mutatott. Az utak szinte járhatatlanok. A vízi utak s a hajózás a középkor óta szinte semmit sem fejlődtek. A nyitott „burcsellákat” és a „bőgős” hajókat „hegymenetben” állatok vagy emberek vontatták, lefelé a víz sodrával haladtak. De még ennek az elmaradott szállító technikának sem voltak bizto- sitottak a feltételei. A hajóvontatáshoz a folyók partján járható vontató utakra lett volna szükség. 1830 körül, még a budai Duna-part egy részén is olyan volt az út, hogy a vontató lovak szügyig süllyedtek a posványba. A hajózást akadályozták a folyókon sűrűn kikötött hajómalmok is. Baja és Pozsony között mintegy 600 hajómalom állott a Dunán. A Tisza lápos, ingoványos árterületén az év nagyobb részében inkább lehetett könnyű bárkákkal közlekedni, mint kerekes jármüvekkel. Szolnokról Karcagra, Kolozsvárról Gyulára a tavaszi bővíz idején „Talpakon” (tutajokon) és könnyű bárkákon folyt a szállítás. A lápok és ingoványok birodalmának sajátos népi járműve volt a széles lapos fenekén szánként tovacsúszó sárhajó. A köznép életét szegénység, kizsákmányoltság, el- hagyatottság, reménytelenség; a köznemesség nagy 21
