Mészáros Vince: Gróf Széchenyi István al-dunai diplomáciai kapcsolatai (Források a vízügy múltjából 8. Budapest, 1991)

Bevezetés

románnak nevezett néppé formálódtak. Ennek a népnek középkori államalakulatairól a 13. századtól tud a történelem. A középkor folyamán a románság, ezen a magyarok által is erősen szaturált területen két fejedelemséget hozott létre: Moldvát és Havasalföldet. Moldva a Dnyesztertől nyugatra, a Prut és a Szeret folyók partjain terült el, s csak délen érintkezett egy rövid szakaszon a Dunával. Székvárosa Jasi volt. Lakói megkülönböztetésül moldvaiaknak nevezték magukat. Ennek a területnek az északi részét képezte a magyar történelemből is ismert Bukovina. Széchenyinek Moldvával csak közvetett érintkezése volt. Közvetlen, személyes kapcsolata Havasalföld népével és vezetőivel alakult ki. Havasalföld (románul a középkorban Tara Romanaesca, a 19. században Munténia) a Kárpátok déli szakasza és a Duna alsó folyása között, a Zsil, az Olt, és a Jalomica folyók térségében terült el. Fővárosa korábban Curtaea De Arges, majd a 17. századtól Bukarest. Északnyugati része volt a hajdani magyar fennhatóság alá tartozó Szörényi bánság. Havasalföld lakói magukat vlachoknak, vallachoknak nevezték, s ebből a névből alakult ki a magyar oláh népnév. Államformáját tekintve mindkét román terület Széchenyi korában fejedelemség volt. Bennük a hatalmat - elvileg - a fejedelem (vajda) köré tömörült nagybirtokosok, bojárok és az ortodox papság gyakorolta, évszázadokon át török vagy orosz függésben. A hatalom letéteményese a feledelem mellett szervezett tanács, a „díván" volt. A románság szellemi élete, művelődése bizánci és szláv befolyás alatt bontakozott ki. A nép az ortodox keresztény hitvilágban és nagy szegénységben élt. A fényűző életmódot folytató bojárság művelődésének eszménye és súlypontja a görög nyelv megtanulása volt, melyet a 19. században lassan a francia orientáció szorított ki. A szűklátókörű és önző bojárság nem tudta a nép összefogását, a románság önvédelmét megvalósítani, és nem tudott a török terjeszkedésnek ellenállni. A Havasalföld határait biztosító Duna menti erősségeket már a 15. század első felében kézre kerítve, a törökök a vajdákat, illetve fejedelmeket teljes behódolásra kényszerítették. Korábban a bojárok közül választott fejedelmek helyébe - aki többet fizet alapon - a szultán által kinevezet fejedelmeket ültettek, akik függő helyzetükben mindenben eleget tettek a török követeléseknek. A 18. századtól ezeket a „fejedelmeket" többnyire Konstantinápolyban élő - török szempontból megbízható - fizetőképes görög pénzemberek közül nevezték ki. Ezeket a fejedelmeket Konstantinápoly görögök lakta városrészéről fanariótáknak nevezték, akik a népből kegyetlen módszerekkel préselték ki - fölös mértékben - az adókat, s maguk is meggazdagodva, a jövedelmező állásokat, egyházi javadalmakat görögökkel árasztották el. Csak a szultán által elmozdított - szintén fanarióta - Constantin Ypsilanti volt havasalföldi fejedelem 1805. évi - oroszok által támogatott-forradalma, majd Tudor Vladimirescu 1821. évi nagy tömegeket megmozgató felkelések vérbefojtása után kerültek a fanarióták helyére a hazai bojárságból származó fejedelmek. Az elsők Moldvában Joan Sturdza (1822) és a Havasalföldön Grigore Ghika (1822), a később Széchenyivel is kapcsolatba kerülő Alexandru Ghika bátyja. Az orosz-török ellentétek, Besszarábiára, a Duna-deltára és a Dardanellákra irányuló orosz aspiráció folytán, mind Moldva, mind Havasalföld szükségszerűen belekerült az orosz-török háborúk sodrába, A románok a török iga lerázását remélték az orosz birodalomtól, de sorozatosan csalódtak. Az orosz cár felszabadító helyett éppen úgy elnyomónak bizonyult, mint a török hatalom, és ráadásul még meg is csonkította a román fejedelemségek területét. Az orosz-török háborúk során (1736,1768,1788,1806, 1827) a fejedelemségeket hol török, hol orosz hadseregek szállták meg. 1806-ban az éppen birtokon belül lévő cár egyszerűen be akarta kebelezni mindkét fejedelemséget az orosz biroda-