Marczell Ferenc (szerk.): A Magyar Hidrológiai Társaság kitüntetettjei 1917–2000 (MHT, Budapest, 2000)
A társasági kitüntetések és elismerések névadói
1859-70 közt az ópálos-temesvajkóci ármentesítő társulat munkálataiban, és ezt követően a Temes-Bega völgyi vízrendező munkálatok tervezésében. 1873-ban állami szolgálatba lépett. Szolgálatát Temesvárott kezdte, onnan rendelték 1879-ben a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztériumba. Az 1883. évi dunai árvíz alkalmával tanúsított önfeláldozó magatartásáért - amelynek következtében később fél lábát elvesztette - királyi tanácsosi címet kapott. 1886-ban megbízták az újonnan szervezett Vízrajzi Osztály vezetésével, amelyet alig egy évtized alatt európai hírű intézménnyé fejlesztett. Nevéhez fűződik a hazai vízmérce- és csapadékmérő hálózat kiépítése, az országos vízjelző szolgálat megszervezése, a vízrajzi magasságmérések és a medemyilvántartás megindítása, a rendszeres vízhozammérések bevezetése, és - nem utolsósorban - számos alapvető vízrajzi kiadványunk - a Vízrajzi Évkönyv, a Napi Vízjárási térkép, „A Tisza hajdan és most” című térképmű stb. - megindítása. Tudományos munkásságának legfőbb eredménye a vízállás-előrejelzésről készített, német és francia nyelven is megjelent tanulmánya, míg gyakorlati jelentőségében talán az 1892-ben kiadott „Gátvédelem” című zsebkönyve a leginkább kiemelkedő. SAJÓ ELEMÉR mérnök, tervszerű vízgazdálkodásunk előharcosa. 1875-ben Őrszentmiklóson született. Oklevelének megszerzése után állami szolgálatba lépett, és munkásságát a Ferenc-csatorna hajózsilipjének építésénél, Óbecsén kezdte meg. Ezután az Alsó-Bega csatornázási munkálatainál, majd a Mosoni-Duna-ág csunyi (rajkai) vízbeeresztő zsilipjének építésénél gazdagította gyakorlati tudását. 1909-ben megjelent „Víziutak és vasutak hazánkban és külföldön” című műve már égető gazdaságpolitikai feladatokra hívja fel a figyelmet. Ekkor kerül Budapestre a Soroksári-Duna-ág és a kereskedelmi kikötő előmunkálatainak kirendeltségéhez, ahol a Kvassay-zsilip építését vezeti. A munkahellyel kapcsolatos cement- és betonkísérleti állomáson végzett kísérletek eredményei és addigi építési tapasztalatai alapján írja meg Lampl Hugóval „A beton” c. kézikönyvét (1914). Következő nagyobb tanulmányában a belvízlevezető zsilipek meg- repedésnek okaival és a repedések megakadályozásának kérdéseivel foglalkozik (1916). Politikai ügyességének és kiváló szervezőkészségének volt köszönhető, hogy a budapesti nemzeti és szabad kikötő építési munkálatai a vesztett háború után sem maradtak félbe, nagy érdemei vannak e nagy jelentőségű mű megvalósításában. A kikötő megnyitása után a Földművelésügyi Minisztérium vízügyi műszaki főosztályán a nemzetközi ügyek előadója, majd a balatoni kikötők kerületi felügyelője. 1930-ban átveszi a magyar vízügyek legfőbb irányítását. Ekkor adja ki élete főművét, vízgazdálkodási politikánk átfogó programját „Emlékirat vizeink fokozottabb kihasználása és újabb vízügyi politikánk megállapítása tárgyában” címmel (1931). A gazdaságilag nehéz időszakban hirdeti, hogy minden mélypontra emelkedésnek kell következnie, amelyre fel kell készülni, és ezért a jövő szellemi előkészítését tartja legfontosabb feladatának. Az öntözés39
