Magyarország vízvidékeinek hidrológiai viszonyai (VITUKI, Budapest, 1965)
I. Az Alföld vízrajza - a) A felszíni vizek
síkság. (A Maros-torkolatnál a vízgyűjtőterület 50%-a, a torkolatnál 46%-a jut a 200 m alatti magassági övezetbe). 2. A Tiszavölgy medencéit (a Sajó-torok feletti felső-tiszait, a közép- és alsó-tiszait és az erdélyit) kerületűk nagyobb részén hirtelen emelkedő magas hegységek határolják. 3. Ezeknek a hegységeknek a legmagasabb csúcsai sem emelkednek a tartós hó határa fölé (a Szamos vízgyűjtőterületének legmagasabb pontja 2305 m, a Sajóé 1943 m, a Körösé 1849 m, a Marosé 2511 m). 4. A vízgyűjtőterület hegyvidéki részein nincsenek számottevő természetes tározómedencék (tavak, és tegyük mindjárt hozzá: kavicsmezők sem). Ha még figyelembe vesszük, hogy a vízgyűjtő legnagyobb részének felszíne vízzáró vagy legalább is félig vízzáró (áteresztőnek csak a duna— tiszaközi és a nyírségi homokos, továbbá a Szamos, a Sajó és a Körösök vízgyűjtőjének karsztos mészkövei minősíthetők), nyilvánvaló, hogy a vízrendszer árhullámai jelentékenyek, víztartalékai viszont könnyen kimerülnek, vagyis a vízjárás szélsőségekbe hajló. Az Alföld hatalmas rónaságán haj tűkanyarulatokban kígyózó, aránylag kisméretű medret alakított ki magának a Tisza közép- és kisvize. A peremhegységekből lezúduló árvizek viszont — a szabályozás előtt — szélesen elterültek a síkságon, és az ármentesítés során sem voltak túlságosan szűk nagy vízi mederbe szoríthatók. A mederviszonyokra jellemző főbb adatokat a III. táblázatban foglaltuk össze. Kiegészítésül meg kell jegyeznünk, hogy az árvízi víztükörszélesség a mai viszonyokra vonatkozik, tehát az árvédelmi töltések (ill. magas partok) közt mért érték. Mivel a töltések vonalozásában sok helyütt igazodni kellett a meglevő helyi védőművekhez, a birtokhatárokhoz vagy a mederszabályozás során átvágott kanyarulatokhoz, a töltések távolsága igen tág határok között változik. Vannak helyek, ahol az átlagos 1000—2000 m-nél sokkal kisebb (pl. Szegednél és Kisarnál 350 m, Csongrádinál és Tiszadobnál 400 m, Tiszakürtnél 560 m), a maximum viszont 5 km- nél is több (Tiszadorogmánál 6,7 km, Tiszaörvénynél 5,4 km, Tiszakeszinél 5,1 km). A mélységi adatokkal kapcsolatban fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a hajózás szempontjából távolról sem a közölt átlagos értékek, hanem a gázlókon mért minimumok a mértékadók, amelyek 1949/1958 közt Tiszafüred és Szolnok közt évi átlagban 64 napon, Szolnok—Szeged közt 34 napon át voltak 16 dm alatt, 29, ill. 11 napon át 12 dm alatt, és kivételesen 7 dm-re is lecsökkennek. A Tisza vízjárásaról a folyó számos pontján felállított vízmércék napi leolvasásai nyújtanak részletes tájékoztatást. A IV. táblázatban az öt legfontosabb vízmérce adatait foglaltuk úgy össze, hogy nemcsak a víz- sziningadozás mértékéről, hanem a szélsőségek előfordulásának gyakoriságáról is tájékoztassanak. A folyó átlagos vízsziningadozása a Szamos- torkolat alatt mindenütt 8 m körül jár, ami ékes bizonysága a vízjárás már fentebb említett szélsőséges voltának. Fokozza a folyó szélsőséges viselkedését a nedves és száraz évek szeszélyes váltakozása, amit legjobban a közepes kisvíznél kisebb, ill. a közepes nagy víznél (és a partoknál) magasabb vizek előfordulásának átlagos és leghosszabb tartama közti óriási különbség bizonyít. Az időjárás szeszélyes ingadozása az oka 18
