Magyarország vízvidékeinek hidrológiai viszonyai (VITUKI, Budapest, 1965)
III. A Dunántúl vízrajza - A) A Balaton és a Sió vízvidéke
közelében van különösen jelentős (1000—10 000 1/perc vízhozamú) bányavízkitermelés, ami helyenként (például Iszkaszentgyörgy környékén) a természetes karsztvízszint süllyedésére és a környék forrásainak hozam- csökkenésére vezetett. A kémiai viszonyokat tekintve a terület karsztvizeinek többségét 21—30 német keménységű fok összes keménység, 100—150 mg/1 kalcium és 50—150 mg/1 szulfát tartalom jellemzi. A bakterológiai viszonyok — a dolomit jelentékeny szűrő-hatása következtében — igen kedvezőek. A karsztvizek hőmérséklete — viszonylag kismértékű évszakos ingadozással — általában 10—15 C° között van. Pétfürdő környékén a mélyebb rétegekből feltörő hévizekkel való keveredés miatt a karsztforrások 18—25 C° hőmérsékletű langyos vizet adnak. 3. Mélységi vizek A Sió és a Balaton vízvidéke a nagyobb mélységű (50—300 m) víztartó rétegek elhelyezkedése és vízföldtani viszonyai szempontjából öt tájegységre bontható: a) A Magyar Középhegység peremvidékén és Tapolca környékén a dombok közötti kisebb-nagyobb medencék alatt többnyire 100—200 m mélységben vannak mélyfúrású kutak létesítésére alkalmas víztartó homok rétegek, amelyekből az 1960. évi nyilvántartás szerint 380 kút termel ki kutanként átlagosan 100 1/perc vízmennyiséget. b) A Zala völgyében és a Balaton déli szegélyén viszonylag kis mélységekben (50—100 m) találhatók víztartó homok és kavics rétegek, amelyekből 270 kút termel ki kutanként átlagosan 140 1/perc vízmennyiséget. c) A zalai és somogyi dombvidék agyagos lösz takarója alatt csak a geológiai törésrendszerek által kialakított völgyekben lehet jelentékenyebb víztartó rétegeket találni 100—300 m közötti mélységekben, amelyekből 580 kút termel ki kutanként átlagosan 160 1/perc vízmennyiséget. d) Az előző tájegységhez hasonlóan szegény a Kapós-völgy és a Duna-jobbparti területrész is a mélységi vizekben. A területen nyilvántartott 270 kút fúrása során gyakran csak többszöri sikertelen kísérlet után sikerült a többnyire 150—300 m mélységben levő víztartó rétegeket megtalálni, amelyekből kutanként átlagosan 160 1/perc vízmennyiséget termelnek ki. e) Székesfehérvár környéke külön vízföldtani tájegységnek tekintendő. Ezen a területen többnyire 60—150 m mélységben találhatók meg a víztartó homokrétegek, amelyekből 110 kút termel ki kutanként átlagosan 100 1/perc vízmennyiséget. A felsorolt öt vízföldtani tájegység mélységi víztartó rétegeinek kereken felerésze kemény és erősen vasas vizet ad (18 német keménységű fokot meghaladó összes keménység, illetve 0,5 mg/l-t meghaladó vastartalom). Lágy (8 nk fok alatti összes keménységű) és elfogadható vastartalmú (0,2 m/l-nél kevesebb) vizet a kutaknak csak mintegy 5—15%-a ad. A terület mélységi víztartó rétegei mintegy 40 helyen adnak kisebb- nagyobb mennyiségű ásvány-, hév- és gyógyvizeket. Legjelentékenyebbek 101
