Magyarország felszíni vizei (VITUKI, Budapest, 1967)
2. A VÍZFOLYÁSOK
Megfigyelhetjük a középvízhozam bizonyos mértékű csökkenését a Morva és a Vág torkolat közötti szakaszon. Itt a maga építette durva hordalékkúpon számtalan ágra oszlott medret alakított ki a folyam, amiért az elszivárgási és párolgási veszteség igen nagy. Feltűnő még, hogy a Tiszának a Dráváénál kereken négyszerié nagyobb vízgyűjtőjéről alig kap több vizet a folyam, mint a Dráva völgyéből, és hogy ez utóbbi csaknem hasonló arányban áll vízbőség tekintetében az Inn mögött, holott vízgyűjtője kereken másfélszerese az Inn-ének. Ezek után érthető, hogy hazánk területén a Duna vízjárásának évi alakulásában az Inn folyó játssza a főszerepet. A Kárpát-medence nyugati felének mellékfolyói csupán letompítják a befolyását, mert amíg az Inn június—júliusban éri el maximumát, ezek — a felsődunai vízgyűjtő kisebb mellékfolyóihoz hasonlóan — április—májusban emelik hóolvadásből származó vizükkel a Duna hozamát, júliusban pedig már kisebb a vízbőségük. Az évi vízjárás jellegén csupán a Dráva és a Tisza beömlése alatt válik érezhetővé némi mediterrán hatás, amennyiben novemberben nagyobb az átlagos hozam, mint októberben. Ezt a hatást azután a Száva teszi egészen határozottá, mert Belgrádon alul élesen megnyilvánuló november—decemberi másodmaximum alakul ki. Fokozottan érvényesül az Inn és az alpi mellékfolyók hatása a nálunk rendesen május—júniusban jelentkező zöld ár, és általában az esőzésből származó árhullámok kialakulásában. A Felső-Duna vízgyűjtőjében júliusra esik az évi átlagos csapadék maximuma. A nyári esők ugyan jelentékeny párolgási veszteséget szenvednek, de a Duna hozama a magas hegységbeli hótakaró olvadásából származó többlet hatására mégis május—júniusra éri el a szokásos évi maximumát, jóval később, mint a Tiszáé és a többi magyarországi vízfolyásé, amelyeknek alacsonyabb fekvésű vízgyűjtőjéből májusra már eltűnik a hó. Jellegzetes a Duna tél végi—kora tavaszi jeges árvize is. A folyam jegét a középhegységben beköszöntő olvadásból származó első, kisebb, árhullámok szakítják fel. A meginduló jégtömegek azonban megtorlódnak a kis-esésű alföldi folyamszakaszon, elzárják a felülről érkező víz útját, amely ennek következtében kilép a medréből. A jeges árvizek megelőzik az olvadásból származó főhullámot, hiszen a jég felszakadásával függenek össze, míg az utóbbi az összegyülekezési folyamat végén éri el maximumát. E két típusos árvizén kívül nyáron sem ritkák a Duna áradásai. Ha úgynevezett veszteglő esőfront alakul ki a Felső-Duna vízgyűjtőjén, és kellő előkészítő esők után kiterjedt területet ér a többnapos bőséges csapadék, pusztító nyári árvizek vonulnak le a folyamon, mint pl. 1897 augusztusában, 1899 szeptemberében vagy 1954 júliusában. Ha az árhullám üres medret talál maga előtt, ellapul és jelentéktelenné válik, mire a magyar szakaszra ér. (Ilyen volt az osztrák Duna eddig legnagyobb, 1501 augusztusi árvize, amelyhez hasonlóra átlag 3000 évenként 48
