Magyarország felszíni vizei (VITUKI, Budapest, 1967)

1. A VÍZRENDSZER

A későbbiekben az Alföld D-i felének erőteljes további süllyedése — különösen a mai Tiszavölgyé a Maros-torkolat vidékén — magához vonzotta nemcsak a Tiszát, hanem egy Szolnoktól Vác felé kinyúló árkon keresztül a Dunát is. A Duna átváltását a Dunántúl Ny-i feléből a visegrádi völgyszakaszba, szerkezeti mozgásokkal lehet magyarázni. Ehhez járult az a dunántúli bazaltvulkánossággal kapcsolatos DNY—ÉK-i tengelyű emelkedés is, amely létrehozta a Rába—Marcal vizeinek mai DK-i vízválasztóját, elkülönítve a Kisalföld vizeit a Zala—Balaton—Sió—Sárvíz vízgyűjtőterületétől. A Duna helyét a Dunántúl D-i peremén a Dráva vette át.

A pleisztocén további időszakában nagyobb arányú horizontális folyóeltolódások már csak az Alföldön mentek végbe, amit a süllyedékcentru- mok, mint erózióbázisok irányítottak. A pleisztocén vége felé még a maitól erősen különbözött az Alföld folyóhálózata (4. ábra), és csak a pleisztocénvégi—holocéneleji ún. peremsüllyedékek következtében vette fel végleges alakját. A kalocsa—sárközi süllyedők hatására a Duna korábbi, Budapest—Szeged közötti DK-i irányú, útvonalát elhagyta, és mai

11

3. ábra. A vízhálózat a pliocén végén (Sümeghy után)