Magyarország felszíni vizei (VITUKI, Budapest, 1967)

1. A VÍZRENDSZER

létéhez. Az ezeknél nagyságrendileg kisebb, mintegy 1200 természetes és mesterséges (tározó, halastó, hűtőtó stb.) tó együttes vízfelülete kereken 180 km2. Állóvizeink átlagos mélysége általában 1 és 3 m között van, 5 m-t meghaladó vízmélység csak néhány kivételes adottságú tavon és a völgyelzárással létesített tározómedencékben mérhető. Az ország legmélyebb tava a Hévízi-tó, amelynek forráskráter je 30 m. A Balaton tihanyi szűkületében 12 m a legnagyobb vízmélység.

Az ország területén ma már jelentősebb összefüggő mocsár nincsen, a természetes lefolyás nélküli mélyfekvésű területeken — sok helyen a kisvízfolyások mentén húzódó depóniák mögött — azonban vizenyős területek találhatók, amelyek összkiterjedése mintegy 1200 km2.

1.2. A VÍZRENDSZER FEJLŐDÉSTÖRTÉNETE

Hazánk vízhálózatának mai képe több millió éves fejlődés eredménye. A kezdet a mai domborzat kialakulásával együtt a földtörténet miocén korába nyúlik vissza, amikor az ország mai medencehelyzete is megkapta alapvonalait. A korábbi szigettengeri időszak vízhálózatának csak morfológiai és földtani emlékei maradtak fenn (2. ábra). A távolabbi hegység- keret fegyűrődése és kiemelkedése azonban már fővonalakban kirajzolta a mai Duna-vízgyűjtő határait. Az emelkedő hegyláncok keretébe zárt medencék folyóhálózatának tengelye, a Duna, térben és időben a Bajormedence felől DK-nek tartva fokozatosan töltötte fel az útjába eső beltenger-medencéket. A vízgyűjtőterület legrégibb vízpályái nem a síksági főfolyók, hanem az alpesi és kárpáti kristályos magashegységeken kialakult mellékfolyóik, amilyenek pl. az Inn, a Mura, a Vág és a Garam felső völgyszakaszai. A Duna első nyomai a bajor—osztrák szakaszon jóval régebbiek, mint nálunk. A pliocén elejétől beszélhetünk valamiféle ős- Dunáról, miután a kiemelkedő Jura-hegység lezárta a Rhon-völgyi tengeröböl felé a kapcsolatot. A középső-plíocénben már a Bécsi-medencében építgette hordalékkúpját, a felső-pannonban pedig a Kisalföld tómedencéiét töltögette a Bruck-i kaputól DK-nek vezető útjában. A magyar és szomszédos medencék — a Kisalföld, a Dunántúl és Dráva—Száva köze — számottevő felső-pliocénkori süllyedése hosszú ideig meggátolta a folyók nyomvonalainak meghosszabbodását e medencéken keresztül. A süllye- dékbe érkező folyók delták, hordalékkúpok, holtágak és tavak szövevényes rendszerét építgették ki a tó-tengeri és a szárazföldi vízhálózat átmeneteként. Sümeghy szerint „a beltenger, a félsósvizű tó, az édesvizű tó, a tavak sorozata, a mocsárvilág, a száraz felszín a folyóhálózat egyeduralmával: a medence fejlődésének egy-egy jellemzőbb állomása” volt. Ez azonban az egyes vízhálózatfejlődési szakaszoknak nemcsak időbeli egymásutániságát, hanem területi egymásmellettiségét is jelenti, különösen az Alföldön, ahol szinte az ármentesítésig fennmaradtak a tavimocsári állapot részletei is (5. ábra).

A pliocén végére kialakult vízhálózat képét Sümeghy József nyomán, a paleoklimatblógiai adatok szerint feltétlenül létező al-dunai lefolyás legvalószínűbb útvonalainak bejelölésével kiegészítve vázoltuk fel (3. ábra).

9