A magyar vízimunkálatok története 1867–1927 (Magyar Földmívelésügyi Minisztérium, Budapest, 1929)
Kenessy Béla: Alagcsövezés
VÍZÉPÍTÉS 187 Az előadottakból nyilvánvaló, hogy alagcsövezésre főként a „hideg”, valamint a kötött, nehéz talajok szorulnak. A hideg talajokat jellemzi rendszerint a vízzáró alsó rétegen nyugvó, bizonyos mértékig áteresztő természetű vizes feltalaj, amelyet lyuknélküli virágcserepekkel lehet összehasonlítani. A kötött vagy nehéz talajok pedig az agyagtalajok. A hideg talajok tavasszal nehezen szikkadnak, csapadék esetén túlned- vesek, ilyenkor a víz a mélyedésekben a felszínen meg is áll, kiszáradás után vizes foltok maradnak rajtuk; az ásott lyukakba még hoszabb szárazság után is víz szivárog; tavaszi reggeleken vízgőzösek; a nedvesség folytán a terület felszíne sötétebb színű a normális talajokénál; növényzetük általában hiányosan fejlődik; azok szára a megérés előtt alulról felfelé szárad el; a szántás, vetés és beérés ideje lényegesen megkésik. Az előadottakból kifolyólag tehát az alagcsövezés a csapadékviszonyoknak és a talaj minőségének függvénye. így a sok csapadék hazájában: Angliában mindenféle talajt alagcsöveznek. Ahol a csapadék zöme nyáron esik le, ottan a hideg talajok alagcsövezése háttérbe szorul, de annál fontosabbá válik az a kötött talajokon. Abból, hogy a hegyes vidékeken több a csapadék, mint a síkon, következik, hogy minél magasabban fekszik valamely terület, annál inkább rászorul annak talaja az alagcsövezésre és hogy azonos fekvés mellett inkább a lapos és szelíd lejtőjű területeken érünk el vele jó eredményt. Nyilvánvaló ezekből az is, hogy nálunk a Felvidéken főleg a hideg, az Alföldön pedig a kötött talajok alagcsövezendők. Hozzá kell még mindezekhez azt is tenni, hogy az alagcsövezés meglehetősen drága, s hogy bár hatása elég laza, hideg talajon szinte rögtönös, annak teljes érvényesülése kötött talajon csak bizonyos idő múlva észlelhető, ezért nálunk elsősorban olyan vidéken honosodhatott meg, ahol a hegyes vidék miatt a mezőgazdasági művelés alatt álló talajok értékesek ugyan, de kellően ki nem használhatók voltak, vagy ahol a gazdálkodás belterjessége folytán minden terület értékessé vált. Ez magyarázza meg, miért az őshazája nálunk az alagcsövezésnek a sok hidegtalajú Felvidék és miért követte azt a Dunántúlnak főképen az a része, ahol a kötöttebb talajú vidékeken cukorgyárak keletkeztek. Erdélyben csak csekély számban volt alagcsövezés, jeléül az ottani külterjes gazdasági viszonyoknak. Az Alföldön viszont útjában állott igen sokszor a befogadó vízfolyás hiánya, amihez hozzájárult az is, hogy ottan a lakosság számához képest újabb területekre szükség nem igen volt. Ami már most az alagcsövezésnek nálunk való elterjedését illeti, megemlíthető, hogy 1820—1878 között, a kultúrmérnökség felállítása előtt, 17 vármegyében 21 birtokosnál ugyanannyi helyen 1446 kát. hold alagcsövezés készült el, aminek átlagos holdankénti költsége 174.05 aranykorona volt. Ezeknek túlnyomó része a Felvidékre esik és külföldi szakembereknek nagyobbára külföldi munkásokkal végrehajtott munkája volt. Nagy fellendülést vett az alagcsövezés a kultúrmérnökség működésének megindulásakor. Ekkor az első ilynemű munkát a legelső kultúrmérnök, néhai Kvassay Jenő végezte ugyancsak a Felvidéken, Szepes vármegyében. A kultúrmérnökség által az 1879—1918. években végzett alagcsövezésekről a következő két táblázat ad felvilágosítást:
