A magyar vízimunkálatok története 1867–1927 (Magyar Földmívelésügyi Minisztérium, Budapest, 1929)
Viczián Ede: Vízierők
VÍZÉPÍTÉS 113 álló Horvátországra nem terjeszkedett ki, a Dunával és a Tiszával sem foglalkozott, mert inkább hegyvidéki jellegű volt, de az országnak minden vízdúsabb hegy- és dombvidékét átvizsgálta. A tanulmányozott vízvidékböl most is megvan még 22% (a Dunántúl, a Mátra és a Bükki, a többi 78%-ot azonban elragadta Trianon. A végzett számítások azt mutatták, hogy a hajózhatóság felső határa felett a vízierő gyakorlati kihasználhatóságának régiójában az őszi kisvízállások idején 2.700.000 elméleti lóerő volt vizeinkben; e számban azonban még az apró malompatakok ereje is benne van. A km-kint legkevesebb 20—100 lóerejű, tehát a fölvételre méltatott vízfolyások ereje ugyanott és ugyanakkor már csak 1.700.000 lóerő volt. Ez a reálisabb szám, mert érdemesebb vízfolyásokra vonatkozik. Ha ezt az 1,700.000 lóerőt még közelebbről jellemezzük, kiszámítható, hogy belőle közel 700.000 lóerő 900 km-en oszlott meg, a többi 1,000.000 lóerő pedig 7.800 km-en. Régi Magyarország elszakított hegyvidékein az erősebb folyószakaszok átlagos ereje tehát meghaladta kilométerenként a 700 lóerőt, a gyen- gébbeké a km-kénti 130 lóerőt közelítette meg. Az országos fölvétel eredményét a m. kir. földmívelésügyi minisztérium két ízben is közrebocsátotta. „Magyarország víziéről” (írta: Viczián Ede) első kiadása 1905-ben jelent meg 2500 példányban, a második kiadás 1913-ban ugyanolyan példányszámban. A földmívelésügyi minisztérium Országos Vízépítési Igazgatósága még- egyszer és utoljára 1918-ban foglalkozott az egész ország víziei-öinek összegezésével. Ezúttal nem a legkisebb vízmennyiség vétetett kiindulásul, hanem a kevés csapadékú őszre tározással biztosított li—2-szerese, amely számos folyónál a .4 resic<tbányai vizierötelep.
