Ligeti László: A Balaton szabályozása (Vízügyi Történeti Füzetek 7. Budapest, 1974)

6. Vízszabályozások a Balaton térségében a XIX. század derekától

Diós-sziget átmetszése és a kétoldali töltések megépítése nem hozhatott döntő eredményt, hiszen a Zala-völgy alsó szakasza és a Kis-Balaton lényegében még a tó része volt. Igaz feltöltődő, sőt már erősen feltöltött része, de része, melynek természetes funkciója volt a Zala-vízgyűjtő hordalékának kiszűrése, tárolása. A mintegy 25—30 km

2 kiterjedésű nádas ingovány, tőzegláp volt hazánk utolsó és egyetlen ősállapotban levő területe, az ősi flóra és fauna, főleg egy gazdag madárvilág rezervátuma. Bár a környező területek is messze voltak még a korszerű gazdasági hasznosítástól, az érdekeltségek elhatározták, hogy ezt is lecsapolják, a bevált módszerek szerint: a Zalát és mellékvizeit töltésezték (vagyis a külvizeket elkülönítették) a tó vízszintjénél mélyebben fekvő kis-balatoni területekét pedig, a somogyi berkekhez hasonlóan, átemeléssel csapolták le. A munkálatok végrehajtásának gazdaságosságát egy tőkés vállalkozás: a fenékpusztai tczegkitermelő vállalat biztosította.* E munka az egész ország legvitatottabb és legvitathatóbb szabályozási munkálatai közé tartozik, bár az érvek általában nem hatoltak a bajok gyökeréig: a természetvédelmiidegenforgalmi, vagy vadgazdasági érvek a mezőgazdaság érdekeivel és főleg a tőzegtermelés hasznával szemben elvileg is és gyakorlatban is gyengének bizonyultak. Sokkal nagyobb súllyal esik azonban latba az a — napjainkban nyilvánvalóvá vált — felmérhetetlen kár, amit a Kis-Balatonnak a Balaton vízfelületéből való kikapcsolása és ezzel természetes hordalékfelfogó területének kiiktatása jelentett. A korábbi árterületek termékenységét biztosító iszap azóta súlyos tehertétellé vált, mert a Keszthelyi-öblöt fenyegeti feliszapolódással, amelynek „megmentése" a Balaton-szabályozás egyik legégetőbb, s egyben legnehezebben megoldható feladata.** A társulati munkákról megállapítható, hogy azok a Nagy-Berekben szükségesek és hasznosak voltak, a Kis-Balaton esetében azonban erősen vitatható, hogy az ősi természetvédelmi terület ilyen mértékű összezsugorítása szükségesnek mondható-e, — mert hasznosnak alig. Ugyanakkor az egész szabályozás magán viselte a kapitalizmus korára jellemző félmegoldás jelleget — s ezen a fokon még máig sem sikerült túljutnunk. Az értékes tőzegtalajok már 1864-ben megkezdett altalajöntözéses gazdálkodása, jóllehet a terület szinte kínálkozik erre, még ma sem valósult meg. Pedig ha a Balatonvidék öntözéses gazdálkodásának fejlesztéséről szó van, — márpedig ez nélkülözhetetlen az üdülőövezet ellátásához — elsősorban ennek a területnek altalajöntözésére és szennyvízöntözésére kell gondolnunk, mert ez nem terheli a Balaton vízkészletét: annak kétszeres hasznosítását biztosíthatja. A társulati munka e mellett más oldalról nézve is csak félmegoldást jelentett a terület vízrendezése terén: kiegészítésre szorul a talajvédelem szempontjából is. Ez pedig éppen úgy közvetlen érdeke a mezőgazdaságnak — és az üdülőövezet önellátásának — mint a legtágabb értelemben vett balatoni vízgazdálkodásnak: a további feliszapolódás meggátlásának, illetve mérséklésének — vagyis a Balaton jövőjének . . . * A munkálatok mezőgazdasági szempontból ugyan nem lettek volna kifizetődőek, de végrehajtásukat a tőkés vállalkozás profitja biztosította. (A tőzeg első vevője maga a lecsapoló társulat volt, mely kotróját a „gazdaságos üzemelés" érdekében tőzegtüzelésre alakította át.) ** A szükségessé vált, tervezett iszapülepítő tározók (sankoló terek) lényegében a terület korábbi funkciójának mesterséges — és költséges! — visszaállítását szolgálják.