Lászlóffy Woldemár: A Tisza (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982)

II. rész. A vízügyek múltja - 18. Ivóvízellátás és vízszennyezés

os hozzájárulással és kamatmentes kölcsönökkel segítette a vízművek építését ([16], 51. o.), a magyar állam az ügy érdekében érdemleges áldozatot nem hozott. Sőt a földművelésügyi miniszternek a kultúrmérnöki hivatalok részére a 24 842/1921. sz. rendelettel kiadott ,,Tájékoztató”-ja szerint a hivatalok csak közkutak táplálására szolgáló forrásfoglalásokat és vízvezetékeket tervezhettek, és csupán olyanok építésével foglalkozhattak, amelyeknél a vizet nem vezették egyes házakba ([3a], 204. o.). Ez a magánmérnökök érdekében hozott intézkedés alföldi községeinket még az addig élvezett műszaki támogatástól is megfosztotta.

A síkság községeiben a fejlődés nem jutott tovább a jó minőségű víz feltárásánál. Mindössze a mélyfúrások száma növekedett: 1918-ig országos viszonylatban 3040-re ([17], 404. o.), amiből a tiszai vízgyűjtőben kb. 2400 lehetett.

A pénzügyi szempontból erősebb városokban azonban, és különösen a kedvezőbb természeti adottságú peremvidékeken, vontatottan ugyan, de mégis épültek vízművek. Elsőként Aradon, 1891 —1892-ben (18.7. kép) és még a századforduló előtt további hat városban. A Tisza-völgy mai hazai területén az 1904 óta működő szegedi vízmű a legrégibb (18.8. kép). Nem sokkal később, 1909-ben, indult meg a miskolci vízmű építése (18.9. kép). Az I. világháború

18.7. kép. Az Ybl Miklós tervei alapján 1892-ben épült, ma is álló 300 m3-es aradi víztorony, az első közfogyasztást szolgáló ilynemű létesítmény a tiszai vízgyűjtőben. (Hulló István felvétele)

18.8. kép. A szegedi Szent István téri víztorony, az első hazai vasbeton építmények egyike. Épült 1903-ban. Tartálya 1000 m3-es. Részletterveit Zielinsky Szilárd irodájában Jemnitz Zsigmond készítette [19], (Vidn Elemér felvétele, 1978. Az Alsó-Tisza- -vidéki Vízügyi Igazgatóság szívességéből)

413