Lászlóffy Woldemár: A Tisza (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982)
I. rész. Természeti adottságok - 3. A tiszai vízgyűjtő éghajlata
Ha az olyan időszakokat is száraznak tekintjük, amelyeket legfeljebb 5 mm-nyi csapadék szakít meg, a nyári félévben a Tápiószelén 1904-ben feljegyzett 80 nap áll első helyen. A téli félévben több mint kétszer ilyen hosszú, csaknem féléves csapadékhiány is előfordult. Fegyverneken 1916 —1917-ben 175 napon át nem mértek 5 mm-t meghaladó csapadékot. Élesen megvilágítja a Tiszántúl aszályba hajló éghajlati viszonyait a Boros adatai alapján készült 3.2. ábra, amely szerint májusban, júliusban és augusztusban átlag minden harmadik évben előfordul a 12 napot, és július —augusztusban minden 9—12. évben a 20 napot meghaladó szárazság. e) Hó viszony ok Hidrológiai szempontból természetesen nem közömbös a csapadék mindenkori halmazállapota. A 3.3. ábrán a hótakaró megjelenésének és eltűnésének átlagos időpontját tüntettük fel az észlelő állomások tengerszint feletti magasságának függvényében. Az ábráról leolvasható, hogy az Alföld átlagosan 100 m-es magasságában mintegy 65 napon át lehet hóborítással számolni. 1000 m magasságban november elejétől kb. április 10-ig 150 napon át van hó. A görbét 1600 m-ig extrapolálva a hó eltűnésének időpontjára május eleje adódik. Figyelembe véve, hogy a vízgyűjtő terület 1600 m-en felüli részei mindössze 1%-ot képviselnek, megállapítható, hogy a tél folyamán felhalmozott csapadékkészletből már májusra sem jut érdemleges tartalék. Májustól kezdve csupán a mindenkori esők táplálják a tiszai vízrendszert. A meteorológiai állomásokon a hótakaró vastagságát is észlelik. Az adatok ugyan erősen szóródnak, mert a szél az egyik helyről elsöpri, a másikon pedig felhalmozza a havat, mégis alkalmasak arra, hogy a hótakaróban felhalmozott vízkészlet nagyságát megbecsüljük. Természetesen figyelembe kell vennünk, hogy a hó sűrűsége is tág határok között változik. A frissen hullott hó minden centimétere kb. 1 mm folyékony csapadéknak felel meg, míg az erősen megülepedett hó négy-ötszörte több vizet is tartalmazhat. A 3.5. táblázat ezért csupán általános tájékozódásra alkalmas. Látjuk, hogy a hótakaró legnagyobb vastagsága 40—100 cm körüli értékhatárok között változik — a magasabb hegyekben minden bizonnyal több is lehet — és vízegyenértéke ekkor igen tekintélyes: ha az átlagos sűrűséget 0,3-nak vesszük, 120—300 mm. Szerencsére ilyen szélsőségek csak kivételesen nedves teleken fordulnak elő. Az átlagos vastagság februárban 3 — 40 cm között változik és a megfelelő víztartalom 9—120 mm-re tehető, tehát a síkságon és a közepes magasságú hegyekben legfeljebb egy havi csapadéknak felel meg. A fokozatos olvadás és a párolgás (szublimáció) révén márciusra ez a mennyiség lényegesen megcsappan. Mindazonáltal a csapadékos teleket követő hirtelen olvadás veszedelmes áradást okozhat, különösen azért, mert amíg a nyári heves esők mindig kisebb gócokra korlátozódnak, a hóolvadás a vízgyűjtő egész területén általános. 3.2. Hőmérsékleti viszonyok [2—4] Földünk felszínén — a tengerszint felett egyenlő magasságú helyeket tekintve — az évi középhőmérséklet az egyenlítőtől a sarkok felé haladva csökken. Az évi izotermák térképén (3.4. ábra) is jól megfigyelhető ez — legalábbis az Alföldön, ahol nincsenek jelentékeny magasságkülönbségek. A Tisza 65
