Lászlóffy Woldemár: A Tisza (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982)

III. rész. A szocializmus kora - 22. A vízgazdálkodás az ember közvetlen szolgálatában

22.7. kép. A borsodsziráki talaj vízdúsító-telep termelőkút jainak sora. A kép jobb szóién szikkasztó medencék. (MTI, Búd György felvétele, 1968. Az Észak-Magyarországi Regionális Vízmű Vállalat szívességéből)

nyugszik. Az egymástól mintegy 25 m-re telepített víznyerő kutak száma 29, a medencéké fokozatos fejlesztéssel 18-ra növekedett (22.7. kép). A termelés 12 000 m3/nap [6]. Talajvízdúsítással növeli kútjainak teljesítőképességét a nagybátonyi vízmű is [7].

A felszíni vizek 1953-ban 12%-kal vettek részt a tiszai vízgyűjtő magyarországi részének ivóvízzel való ellátásában. 1970-ben 19% volt az arányuk, és 1990-re várhatóan 21%-ra növekszik. Ugyanakkor szlovák területen — ahol a mélyfúrású kutak szerepe alárendelt — a lakosság szükségletének már 1975-ben is 27,3%-át felszíni vízből fedezték ([1], 3—212/1. táblázat).

A vízben amúgyis szegény borsodi medencében, ahol a szénbányászat víztelenítő hatása is érvényesült, már az ötvenes évek elején nyilvánvaló lett,

22.8. kép. A Borsodi Regionális Vízmű kazincbarcikai II. sz. víztermelő-telepének gépháza. (MTI, Búd György felvétele. Az Észak-Magyarországi Regionális Vízmű Vállalat

szívességéből)

536