Lászlóffy Woldemár: A Tisza (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982)
III. rész. A szocializmus kora - 20. A szocialista vízgazdálkodás eredményei és célkitűzései a mezőgazdaságban
Az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) 1953-ban történt felállítása és a Földművelésügyi Minisztérium Növénytermesztési Főosztályával kialakított szorosabb együttműködés az öntözéses gazdálkodás műszaki és gazdasági fejlesztésének harmóniáját biztosította. Végül a szóban forgó tervciklusra esett az Országos Vízgazdálkodási Keretterv első vázlatának elkészítése (1952 — 1954), amely meghatározta az ország összes öntözhető területeinek és a szükséges vízmennyiségeknek a nagyságát, felsorolta a vízbiztosítás érdekében létesítendő nagy műveket, javaslatot tartalmazott építési sorrendjükre vonatokozóan, és megállapította a beruházások várható nagyságát: vagyis útmutatással szolgált a fejlesztést illetően [7]. Mind a műszaki tervezés és építés, mind az öntözések üzeme szempontjából nagy jelentőségű volt a birtokviszonyokban 1949-től megindult erőteljes változás. 1950—1954 között az öntözött terület 55 —65%-a volt állami gazdaságok kezében. Ugyanezen időszakban a termelőszövetkezetek részesedése 14%-ról 30%-ra nőtt. A mezőgazdaság kollektivizálása megnyitotta a nagyüzemi módszerekre való áttérés lehetőségét. Kedvező eltolódás mutatkozott — sajnos csak átmenetileg — a rét- és legelőöntözések javára, amelyeknek részesedése az 1950. évi 0,2%-ról 1953-ig 17,8%-ra emelkedett. A tiszalöki duzzasztómű üzembehelyezésének és a Körös-völgybe a súlyos vízhiány pótlására a Keleti-főcsatornán átvezetett 10 m3/s-nyi víznek a hatására az első ötéves terv tartama alatt az öntözésre herendezett terület ismét csaknem megháromszorozódott. A gyors fejlődésnek az 1954-től jelentkező megtorpanás volt a következménye. Az öntözésre berendezett területek jelentős része kihasználatlan maradt. A tapasztalatok alapján született meg az 1086/1955. (X. 5.) MT számú határozat, amelynek értelmében a területi fejlesztés helyett a hibák kiküszöbölése lépett előtérbe. Megindult a belvízcsatornák káros kettős használatának megszüntetése.2 Fokozódó gondot fordítottak az uralkodó árasztó öntözésekkel kapcsolatban a táblák egyenletes vízborítását biztosító tereprendezésre és a csurgalékvizek levezetésének elősegítésére. Elkezdődött a felületi öntözések gyors visszaesése is, hogy helyükbe a terepadottságokhoz rugalmasan alkalmazkodni tudó és takarékos vízfelhasználást biztosító esőszerű öntözés lépjen (20.5. kép). Siettette a folyamatot a rizskonjunktúra elmúlása. A monokultúrás termelés következtében elgyomosodott, kimerült, mind kisebb termést adó rizs- földek kiterjedése 1954-től lassan, majd 1959-től rohamosan csökkent, és a szántóföldi öntözés súlya a takarmány- és kapásnövényekre helyeződött át ([4], 76.0.). A második hároméves terv (1958—60) során felgyorsult a mezőgazdaság szocialista átszervezése. 1961-ben az ország szántóterületének 95,6%-a már állami és szövetkezeti birtokban volt. Kialakultak a mezőgazdasági nagyüzemek. A stabilizációt követő fejlesztés eredményeként rohamosan fokozódott az öntözés vízigénye. Érthető tehát, hogy a kormány 2066/ /1961 (XII. 19.) sz. határozatával elrendelte a második, kiskörei, tiszai vízlépcső beruházási programjának elkészítését, és a II. ötéves tervről szóló 1961. évi II. törvény 63. §-a előirányozta az építés előmunkálatainak a tervidőszakon belüli megkezdését [8]. A második ötéves terv (1961—65) kezdeti, aszályos szakaszában ismét ugrásszerűen fejlődött az öntözés. A magyar területen ténylegesen megön460
