Lászlóffy Woldemár: A Tisza (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982)
III. rész. A szocializmus kora - 20. A szocialista vízgazdálkodás eredményei és célkitűzései a mezőgazdaságban
20.2. kép. 1949-ben létesített úszó szivattyútelep a Tiszán Kiskörénél. (A VlZDOK gyűjteményéből) is inkább, mert a gazdaságok nem voltak berendezkedve a táperő megfelelő pótlására. A régi rizstelepek egy része a hiányos vízlevezetés miatt elgyomosodott. Az uralkodó öntözési módszer, az árasztó öntözés, jellegzetesen talajromboló és vízpazarló, tehát gátolta a korlátolt vízkészletek ésszerű kihasználását, sőt helyenként károsan megemelte a talajvíz szintjét. Az öntözött terület 2/3-át 70 ha-nál kisebb üzemek képviselték, ötletszerű, szétszórt telepítésben. Ez egyrészt a gazdaságos vízszétosztást, másrészt a művelés gépesítését akadályozta. Végül: hiány volt az öntözést valóban értő munkásokban, munkavezetőkben, és az üzemek nem voltak berendezkedve a több munkáskezet és nagyobb felszerelést kívánó öntözőkultúrára. Mindezek az okok sok helyütt károsan hatottak az öntözési kedvre, és az öntözésre berendezett területek, valamint a vízkivételi művek kihasználására. Éppen ez mutatott rá azonban az öntözés erőteljes és tervszerű fejlesztésének szükségességére. Az ország fokozatos gazdasági megerősödése 1950-ben lehetővé tette az 1937. évi öntözési törvényben elhatározott legfontosabb mű, a tiszalöki vízlépcső építési munkáinak megindítását. Az 1950. január l-ével kezdődő első ötéves tér vnek ez a legnagyobb műszaki alkotása 1954 óta szolgálja a Tisza-völgy gazdasági felemelkedését (20.1. ábra, [6]). A Mosonyi Emil tervei alapján készült mű (20.3. kép) három részből áll. A 3X37 m nyílásszélességű duzzasztómű bői, amely 750 cm-es vízállásnak megfelelően emeli meg a Tisza mindenkori vízszintjét és a tenyészidő alatt 300— 450 millió m3 víz szivattyúzás nélküli kivezetését teszi lehetővé a Tiszántúl legnagyobb öntözőrendszerének táplálására. A duzzasztás folytán előálló víz457
